Amit elvitt az árvíz, visszahozta az összefogás

Üdvözöljük Gútán!
2017. november 19. vasárnap, Erzsébet

Amit elvitt az árvíz, visszahozta az összefogás

2015.06.26 / 13:40
Rémálomszerű volt, ahogy a nagy ár nemcsak elérte Gútát, de kérlelhetetlenül és feltartóztathatatlanul hömpölygött és tört utat magának. Azon a bizonyos június 25-i éjszakán senki sem hajtotta álomra a fejét, hiszen az ár csendben pusztított, kúszva, akár az alattomos kígyó, úgy falta fel áldozatát, és borított el mindent, ami az útjába került. 1965 nyarán soha nem látott árvíz a teljes akkori Gútát temette hullámsírba.

Ján Jány, az akkori Helyi Nemzeti Bizottság vezetője ott volt a töltéseken és gátakon, mindent megtett annak érdekében, hogy megóvja a község vagyonát, ám igyekezete hiábavalónak bizonyult: a természet erejével szemben tehetetlen volt. Így már csak annak lehetett szemtanúja, ahogyan az ár szép lassan felemészti az egész települést. Tizenkét ezer ember hajléka került víz alá, vagy éppen megrongálódott.

„Emlékszem, nagyon csapadékos időszak volt. Sokat esett az eső. Amikor Csicsónál a víz átszakította a töltést, tudtuk, óriási veszély fenyeget minket is, hiszen csak úgy zúdult felénk az ár. Tizenkettedikén jött a hír: megállíthatatlan az ár, készüljünk, minket is elér. Azonnal felállítottam és összehívtam a munkastábot. Válsághelyzetet kellett kezelnünk. Nem számítottunk akkora pusztításra, de maximálisan felkészültünk. Napokat töltöttünk a Gúta körüli mintegy tizenkét kilométeres védőgát megépítésével. De már akkor tudtuk, hiábavaló minden, nem tudjuk megállítani a vizet. A község lakosainak nem mondtunk semmit, helyette autóbuszokat biztosítottunk. Naponta húsz autóbusznyian távoztak, először a gyermekek és idősek és betegek. Csak később csatlakoztak hozzájuk a többiek.” – meséli Ján Jány. Felesége, Mária, úgy mondja, csupán a legszükségesebbeket vihették magukkal a lakók. Ők és még vagy 524-en ott maradtak Gútán, „tartani a frontot” és várni az elkerülhetetlent. Majd még ennyi év után is elcsuklik a hangja, amikor visszaidézi az akkori eseményeket. Férje, a ma nyolcvanhat éves János szemében is könnyek csillognak, de tartja magát. Az ominózus éjszakáról kérdezve azonban elnémul, kitekint az ablakon, elakad a szava, próbálja kifejezni. „Leírhatatlan, továbbadhatatlan az, amit akkor átéltünk. Tényleg nincsenek rá szavak. Közel két hétig folyamatosan haptákban álltam az embereimmel. Június 25-én éjfélkor azzal jöttem haza, hogy majd reggel kimegyek megnézni a helyzetet, de provizórikus gát nem fogja meg a vizet. A szörnyűség korábban érkezett, mint amire számítottunk.” – mondja. És valóban, a feljegyzések szerint huszonötödikéről huszonhatodikára éjjeli negyed kettőkor átszakadt a gát Gútánál és elárasztotta a települést. Közel ezer házat rombolt le, továbbiakat tett lakhatatlanná.

Mindenki túlélte

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem követelt emberi életet és senki sem sérült meg. „Csodával határos módon senkinek nem esett semmi baja. Leszámítva a lelki sebeket. Szerintem azok máig az ember emlékezetében maradnak, mert akkora trauma volt ez mindnyájunk számára. Valami isteni beavatkozás folyamán a mi házunk és még pár utca házai érintetlenek maradtak.” – teszi hozzá Mari néni. „Nem lehet szavakba önteni azt a pusztítást, amit a víz művelt. Még azon az éjjelen a hadsereg kétéltű járműveivel illetve csónakokkal jártuk a községet. Minden víz alatt volt. Halk csobbanások hallatszottak, kártyavárként omoltak össze a házak. Ijesztő volt. Egy óra alatt több mint másfél méter magas vízben álltak a házak. Iszonyatos volt.” – idézi fel emlékeit Janibá. A lakókat szerencsére sikerült kimenekíteni, és távolabbi cseh- és szlovák településeken elszállásolni. Sokan rokonoknál, ismerősöknél laktak. Voltak, akik a Vág túloldalán laktak, hogy minél közelebb legyenek otthonukhoz.

„A hadsereggel lezártuk a települést, hogy senkinek ne essen baja. Majd, amikor úgy láttuk, tarthatatlan a helyzet, és hogy mérsékeljük a károkat, a stábbal úgy határoztuk, hogy a Vágnál lévő gátat felrobbantjuk, hogy elfolyjon a víz. Hatvan méteren átszakíttattuk a gátat, így lassan levonult az ár.” – mondja Janibá. Felesége, Marinéni hozzáteszi, hogy az itt maradt lakosoknak naponta kellett jelentkezniük a községházán, hogy tudják: rendben vannak.  

Kommunista barátság Dubčekkel

„Az egész ország bekapcsolódott az újjáépítésbe. Sőt, az akkori kommunista párt vezetője, Alexander Dubček is szívén viselte a település sorsát.” – mondja Janibá.. Az ár után közvetlenül senkit nem engedtek be, pedig mindenki kíváncsi volt, mi maradt meg a hajlékából. Úgynevezett kapucédulával, a katonaság felügyeletével nézhették meg a házukat. 

Az akkori kommunista párt első titkára, Alexander Dubček személyesen felügyelte a munkálatokat. Minisztereinek parancsba adta, adjanak meg mindent Gútának. „Mai szóval élve úgy lobbiztam nála. Elég volt egy telefon és minden eszköz a rendelkezésemre állt, amivel újjáépíthetem a települést. Az volt a cél, hogy az ország legnagyobb faluját – mintegy 12 ezer lakossal – várossá tegyük. Meg kell mondani, hogy a víz előtt egy eléggé elmaradott település voltunk. Az újjáépítéssel azonban új lehetőségek nyíltak. Minden család negyvenötezer valamint azon kívül plusz huszonötezer csehszlovák korona vissza nem térítendő kölcsönt kapott, ingyen felépítették a házukat, és még a megélhetéshez is hozzájárultak.” – mesélik Janibá és Marinéni.

A helyreállítási és újjáépítési munkálatok három-négy évet vett igénybe. Az eltelt időszak alatt cseh-szlovák katonák és a magyar honvédség is segítséget nyújtott. Leginkább Prágából, Brünnből, Pozsonyból valamint a nagyszombati illetve olomouci járásokból érkezett a segítség. Hála jeleként egyes településrészeket, utcákat, tereket neveztek el a segítségben résztvevő városokról. „Az emberek megértőek voltak. Mindenki mindenkinek segített, hiszen egy cipőben jártak. Zokszó nélkül segítettek a szomszédnak, ismerősnek és ismeretlennek. Összehozta őket a katasztrófa. Nem mondom, hogy ma rosszabbak lennének az emberek, csak mások.” – mondja Marinéni.

Biciklit kapott Mečiar

Karácsonyig tartottak a munkálatok, amikkel úgy-ahogy lakhatóvá tették a település családi házait. Még Mečiar is segédkezett az újjáépítésben. „Még nagyon fiatal volt Meciar, amikor Gútán járt. Mindössze huszonhárom éves volt, az akkori ifjúsági szervezet munkáját irányította. Semmije se volt, mi adtunk neki kerékpárt, hogy közlekedni tudjon nálunk.” – meséli a Jány házaspár némi összekacsintós, huncut fénnyel a szemükben. Gyors ütemben kezdődött a település arculatának átalakítása. A korábban mezőgazdasággal foglalkozó település a várossá nyilvánítása óta egyre inkább ipari jelleget kezdett ölteni. Megállíthatatlan volt a polgáriasodás. Eltűntek az évtizedekig jellemző szalmatetős vályogházak, helyükre kőblokkokból készült strapabíró épületeket húztak fel, megjelentek a lakótelepek és ipari létesítményeket húztak fel. „Leaszfaltoztuk a város útjait, új utcákat alakítottunk ki, városias jelleget kapott településünk. Erre igazán büszke vagyok. Ahogy arra is, hogy minden nehézség ellenére csak sikerült újjáépíteni. Hathatós segítség nélkül azonban nem sikerült volna.” – mondja Janibá. Felesége szerint keserédes emlékei vannak, hiszen az egyik oldalon sok minden odaveszett, másrészt viszont éppen ez a szörnyű természeti csapás hozta meg az igazi fellendülést. „Néha nagyon nagy szörnyűségnek kell történnie ahhoz, hogy valami sokkal jobb dolog szülessen. Egyik szemünk sír, a másik nevet. Ilyen az élet is. Néha a kellemetlen emlékek idővel halványodnak és már csak a jók maradnak meg.” – bölcselkedik Marinéni.

Visszatért a remény

A gútai árvíz tehát egyrészt szörnyűség, amire emlékezni kell, ugyanakkor örömteli volt a fellendülés, amit viszont ünnepelni kell. Ez a kettősség jellemző Gútára a mai napig. Feledni nem, de múltban élni sem érdemes. Tudja ezt jól a Jány házaspár. Nagyon is néznek, amikor messzi földről érkezett újságírók faggatják őket a múltról. Távozóban még körbetekintek az apró szobában, a régi bútorokkal berendezett egyszerű szoba egyszerre múltidéző és reménykeltő. A falon különféle elismerések, a letűnt kor utolsó emlékei. Az idős házaspár megköszöni a látogatást, megszorítják a kezem. Csak villanásnyira észlelem, Janibá pillantása az azóta is az ajtónál lévő gumicsizmára téved. Ki tudja, mire gondol, min mereng. Csak nagyot sóhajtva erőt és egészséget és fényes napokat kíván. Mert a nehézségeket a derűlátás segíti túlélni. Tűzön-vízen át.

Borka Roland

Képarchívum

Kapcsolódó cikkek
Toolbox
  • Menu
  • Menu
  • Menu
  • Menu
Legolvasottabb