Vermes Balázs a Suttogónál – I. rész

Üdvözöljük Gútán!
2018. december 15. szombat, Valér

Vermes Balázs a Suttogónál – I. rész

2015.09.02 / 10:00
A gútai fiatalembert az a megtiszteltetés érte, hogy a világhírű Monty Roberts, becenevén a Suttogó, személyes tanítvánnyá fogadta és kiutazott az Amerikai Egyesült Államok Kalifornia államába, a Los Angelestől mintegy kétszáz kilométerre fekvő Flag Is Up farmjára. Tanulni, tapasztalni és később világot látni. Az alábbiakban Balázs naplóját olvashatják!

A legjobban sikerült kép Chasesel... képzelhetitek a többit :)
Helló, emberek!

Monty Roberts farmjáról jelentkezem. Távirati stílusban: jól vagyok, tetszik, nagyon meleg van, de bírom. Eszem rendesen, sőt! De erről majd később.

Úgy indultam neki ennek a kalandnak, hogy alig tudtam valami konkrétumot az egészről. Mondjuk, most se tudok többet, de épp ettől izgalmas az egész. Ha kalandot említettem, akkor még enyhén is fogalmaztam, hiszen váratlan helyzetek egész sorával szembesültem. Hiszen a kiutazásom előtti pár napban sem volt minden biztosítva. Sőt, gyakorlatilag semmi sem. Mert az addig oké, hogy lefoglalták a repjegyemet, még örültem is, és megnyugodtam, hogy rendben, alakulnak a dolgok. Igen ám, de azzal nem számoltam, hogy elfeledkeznek egy enyhén szólva sem mellékes dokumentumról. A vízumról. Augusztus 26-án, szerdán indult a gépem és előtte pár nappal – sőt, gyakorlatilag órával – intézkedtem, hajtottam az ESTA igazolványt. Merthát elég későn is jeleztek, éppen Prágában voltam, hogy szükséges lenne a beutazási engedély. Már ez eléggé izgalmasnak mutatkozott. És akkor még nem beszéltem arról, ami rám várt.

Kiutazásom előtt még egyik amerikai asszisztens csajjal tartottam a kapcsolatot. Váratlanul felhívott, hogy ha Los Angelesbe érek, akkor nekem fog kelleni megoldani, hogy egy közeli kisvárosba jussak. Közeli? Később kiderült, hogy a reptértől legalább négy órás az út a kisvárosig. Mivel hadart, így alig értettem a kisváros nevét, lejegyeztem én, de hát, mint utóbb kiderült, nem egészen pontosan.  Mert az különböző, hogy én mit értek és azt pedig hogyan írják. Ez később azért számos mókás helyzetet teremtett. Majd erre is kitérek. Ahogy beszéltem a csajjal telefonon, annyit kivettem a szavaiból, hogy business classal utazhatok, több poggyásszal és Monty nevében utazhatok. Mondtam magamban, klassz, ez igazán Amerika, csak hátradőlök és élvezem a kényelmet. Megadtam hát a módját, ha több bőrönddel utazhatok, akkor legyen meg. Harminckilónyit bepakoltam, olyat is, amit eredetileg nem is akartam vinni, bőrpáncélt, csizmát, miegymást. Na, megérkezünk a reptérre. Odaállok a pulthoz, hogy becsekkoljak, mondom, mi van, erre közlik, hogy ők nem tudnak semmiről. De van olyan lehetőség, hogy a pakkokat felvihetem a gépre, ha persze hozzáfizetek. Félreértések halmaza. Egyébként majd hozzá fog kellenem szokni a nagy összegekhez. És ennek is lesz majd még később jelentősége. Volt nálam egy kézitáska, azt felvihetem magammal, azzal minden rendben. Noh, csak eljutottunk valahová.

Los Angelesbe leszálltam a reptéren, éppenhogy csak kitekintettem, végre megérkeztem. Igen ám, de hová is? Merthogy ismerősök nélkül ott ácsorogtam a sorban, legalább két órán keresztül, mire egyáltalán sikerült összeszednem a holmimat. El lehet képzelni: íjász felszerelés, csomó táska, és hihetetlenül fáradt voltam. Jóformán több mint huszonnégy órát utaztam, elcsigázott lettem. Dehát hátra van még az út a kitudja milyen nevű kisvárosba. Felírtam én valamit, meg is találtam a cetlit, csakhogy sehol nem láttam kiírva azt a nevet, de még hasonlót sem. Nem estem pánikba, gondoltam, megkérdezem. Odamegyek egy palihoz, mondom neki, mit akarok, hümmög. Majd aztán ketten hümmögünk, hiszen még csak hasonló hangzású településnevet sem sikerült kisilabizálni. De nem adtuk fel. Mintegy negyed órás hümmögés és töprengés után leszólítottunk egy csajt, hogy segítsen. Nagy nehezen sikerült kideríteni, hogy Buelltonba kell mennem. Derültség ült arcomra. Hát még akkor, amikor közölte a csaj, hogy szívesen elvisz engem, úgyis arra tart. Bár utána már nem voltam annyira derűs, amikor azt mondta, hogy az legalább négy órás út lesz és 226 dolláromba fog fájni. Ám nem estem pánikba, megköszöntem és úgy döntöttem, alternatív utazási módot keresek. Közben ugye megpróbáltam kideríteni a kapcsolattartó csaj telefonszámát. Nem tudtam elérni. Nah, akkor eszembe jutott, hogy megnézhetném interneten. Nem volt elérhető hálózat. Tök jó helyzet, jó helyen vagyok – gondoltam magamban – csak éppen senki se vár. Több utánajárás után aztán sikerült elérni a kapcsolattartót, aki közölte, intéztek nekem fuvart. Remek, bár ezt nem egészen lelkesen gondoltam. Majd nem volt egyszerű, amikor a csaj jelezte, hogy a következő járat este hat órakor megy. Ez volt délután négykor. Kettőtől a reptéren rostokoltam. Holdfáradtam a nagy pakkjaimmal leültem a reptéren, abban a pillanatban elnyomott az álom. Majd megérkezett egy távolsági kisbusz, helyet foglaltam, 75 dollárba került. Még mindig olcsóbb, mintha „luxustaxival” utaztam volna. Eljutottam Buelltonba, egy kisvárosba. Ott már várt rám Monty Roberts, aki aztán elvitt a Flag is Up farmjára, ami szinte a szomszédban van. Amikor megláttam, a káprázattól tátva maradt a szám. Hatalmas területen fekszik a farm, egy elképesztően gyönyörű park, óriási zöld területek, számos istálló, galopp-pálya, fedett és kinti lovarda. Van vagy százhúsz ló. Monty mesélte, hogy amikor odakerült, mindössze húsz fa volt, ma már több mint kétezer van belőle. Mindet ő ültette. Az egész területen autóval közlekednek, olyan nagy. Lefekvés után azonnal elaludtam. Nemcsak az utazás viselt meg – nyolc órás az időeltolódás, hanem a hihetetlen forróság. Az otthoni kánikula kutyafüle ehhez képest. Ráadásul nagy itt a szárazság, hatalmas erdőtüzek pusztítanak. Egy vendégház-szerűségben szállásoltak el. Egy párral lakom együtt. Jófejek.

Másnap, augusztus 27-án, csütörtökön korán ébredtem. Hét órakor összefutottam a sráccal, aki szintén ott lakott. Tök lazák. Nincs elkapkodva semmi sem, ráérősek. Most én is így vagyok. Mindezidáig nem sok dolgom volt. Majd megérkezett Monty és elhívott reggelire. Azt azért tudni kell, nem szoktam otthagyni ételt az asztalon, de ez kifogott rajtam. Úgy mondanám, ez olyan könnyed kis amerikai reggeli volt: három tojás, sok szelet szalonna, sült hús, krumpli szalonnával meg sült rizs. Na, ez utóbbit még nem ettem. Mindezen kívül pedig két pirítós. Maradékot hagytam. Majd csak úgy körbenéztem a területen, ismerkedtem. Monty később elvitt bevásárolni Buellton (egy életre megjegyeztem ezt a nevet) egy boltba, bevásárolt nekem kajával. Potom 138 dollárt költöttünk el. Másak itt ám az árak, mint otthon!

Visszatérve pedig lejöttem a szállásomra, ahol két lány oktat – egyik Amszterdamból, a másik Bostonból érkezett ide, aztán lovasokat néztem. Illetve tanultam lasszózni. Majd egy órán keresztül hajigáltam. A végére már annyira belejöttem, hogy jobban dobtam, mint ők. Nem élő bikára, hanem ami gyakorlásra van. Még a csajok mondták, hogy jól dobálok. Aztán cserébe meg én tanítottam őket korbáccsal dolgozni.

Este Montyhoz voltam hivatalos egy vacsorára és közben videókat néztünk. Had ne mondjam, hogy a fülem kétfelé állt a vacsitól. Hogy ezek nem spórolnak semmin, az egyszer tuti.

Kivitt a ház elé, és amit ott láttam, azt, míg élek nem felejtem el. Monty szarvasokat idomított be. Nem ám háziasított szarvasokat, hanem igazi vad szarvasokat. Leültetett, majd ő közelebb ment a szarvasokhoz és megmutatta, hogyan édesgeti magához a vadakat. Ott legelésztek a háza előtt. Láttam, hogy elég félősek voltak az állatok, de Monty mégis közel mehetett hozzájuk és megsimogathatta. Életem nagy élménye volt, romantika teljes fokon. Elmondta, negyvenhárom évébe telt, mire ezt elérte. Ha belegondolok, a mai világban hol várnánk ennyi időt valamire…

Meghatározó élmény volt. Mint egy álom. Kissé szürreális. Nem is beszélve, hogy este ügyelnem kellett, nehogy elaludjak a fáradtságtól. Nagy élmény ez nekem!

Pénteken (augusztus 28-án) délelőtt futni voltam. Neki kell állnom edzeni, mert alig van kondim. Megterhelő volt lefutni a három kilométert. Ami otthon meg se kottyant volna. Kilenc órakor pedig kimentem lovagolni. Monty ügyelt rám. Tanított, javított. Nagyon jó volt. Szabadon, csendben körbejártuk lóháton a területet. Nézte, mit hogyan csinálok. Visszaérve aztán egy másik sráccal együtt lovagoltam, még egyszer körbementem. Ez már jó ló volt, tudtam kezelni. Élveztem.

Itt könnyen lehet ismerkedni. Mindenki nagyon barátságos, a fiatalok elhívnak, nyitottak és érdeklődőek. Az se zavarja őket, hogy nehezen fejezem ki magam angolul és tök vicces lehet, hogy van, olyanra válaszolok, amit nem is kérdeztek. De ez is jó, mert fejlesztem az angolomat.

Este pedig összefutottam egy spanyol csávóval. Pedro negyvenes pali. Éppen lucernatáblákat próbált felpakolni. Felajánlottam a segítségemet. Megpróbáltunk kommunikálni. Ő nem beszél angolul, én meg nem beszélek spanyolul. Tökéletesen megértjük egymást! Tényleg! Elmesélem. Ahogy úgy rakodunk a sok nem értés közepette valahogy eljutottunk odáig, hogy megkérdezte, szeretem-e a tequilát. Merthogy ő elhív magához tequilázni. Csak úgy. Úgyhogy van egy meghívásom. Hogy hogyan fogunk beszélni egymással, azt nem tudom, de hát ez a legkevesebb. A jó emberek mindig megtalálják a közös hangot. Az este további részében felmegyünk a fenyvesekbe a fiatalokkal. Izgatottan várom. Nagyon másként zajlik itt az élet.

Folyt.köv. Na puszi!

 

-lejegyezte: Borka Roland

képek: Vermes Balázs

Toolbox
  • Menu
  • Menu
  • Menu
  • Menu
Legolvasottabb