Vermes Balázs a Suttogónál – III. rész

Üdvözöljük Gútán!
2017. június 28. szerda, Levente, Irén

Vermes Balázs a Suttogónál – III. rész

2015.09.13 / 10:00
A gútai fiatalembert az a megtiszteltetés érte, hogy a világhírű Monty Roberts, becenevén a Suttogó, személyes tanítvánnyá fogadta és kiutazott az Amerikai Egyesült Államok Kalifornia államába, Los Angelestől mintegy kétszáz kilométerre fekvő Flag Is Up farmjára. Tanulni, tapasztalni és később világot látni. Az alábbiakban Balázs naplóját olvashatják!

Hát csőőő, nem?!

Jelentem, vagyok. Itt. Kaliforniában. Zajlik itt az élet ezerrel. Annyi minden van, hogy nem fogok mindent elárulni, hogy jusson a következőkre is. Hétköznapjaim hétköznapiasan folytatódnak. Már, ha a hétköznapit amerikaiasan értjük. Mindegy is. De ezenkívül van egy-két újdonság.

Múlt héten jártam fel Montyhoz szarvasokat etetni. Kezdetben ő etette, én meg a háttérben figyeltem. Majd egy nap odaültetett a helyére, hogy szokjanak az állatok. Most már közelebb kerültem hozzájuk. Ez hatalmas élmény volt. De ezt überelte az is, hogy valamelyik szarvas olyan három méterre megközelített. Majd következő nap Monty úgy ültetett le, hogy odahozta nekem azt, amiből ezek az állatok esznek. Képzeljétek el, hogy ketten odajöttek hozzám. Egy kicsi és egy nagy szarvas. A nagyot sikerült megsimogatnom, a kicsi pedig odanyomta hozzám az orrát. Ez valami fantasztikus. Monty mondta, nagyon jól haladunk. És azt is mondta, én vagyok a harmadik ember, aki megérintette őket. Először ugye ő, majd Joanna, aki évekig nála dolgozott, és most én. Viszont azt is mondta, hogy én vagyok az első magyar. SZóval ez már DÖFI! Ez nagyon nagy élmény. Ugyan szombattól nem csináltuk, mert alig voltam elérhető.

A lovasíjászattal is jól haladok. Egyelőre ügetésből áll, de azért már a lovakkal megpróbáltam egy-két vágtát is. Csak hát gyorsul ez a zebra. Mármint Zebra. Merthogy ez a neve. Jó neve van, mi? Beszartok, hogy milyen neveket választanak ezeknek a lovaknak. Merthogy ez esetben mi köze van a zebrához, azt el sem tudom képzelni. Totál füstszürke ló. Fingom nincs, mi alapján adják a neveket. De ez itt mindennapos. Vannak összevissza nevek. Mint például a Steel Bunny. Ami ugye acél nyuszit jelent. Viszont ez egy gesztenyepely ló. Nah, ha ezt a lovat meglátnátok, nagyon sok minden az eszetekbe jutna róla, de acélnyuszi az semmiképpen. Szóval én nem igazán értem ezeket. Mondjuk, még mindig jobb, mint a Burn To Peer. Ezzel kapcsolatosan volt egy szintén kész sztori. De erről majd később. Most csak annyit, hogy eleinte nem tudtam, mi a név értelme. De miután megtudtam, már egészen másként tekintek rá. Olyanná sülés, mint egy kajafajta. Hát, ez van. J

Nyáron egyébként a szomszéd farmon vannak különféle lovas gyakorlások, házi versenyek. Már ha a szomszédot fél órás távolságra mérik, akkor szomszéd. De itt ilyen távolságok vannak. Ide is úgy hívtak az itteniek. Merthogy ők elhívnak mindenfelé. Hogy csak kiugrunk valahová, és az is eltart vagy egy órát. Na, elég az hozzá, hogy a szomszéd farmon, a nyáron minden szerdán tartanak ilyen versenyeket. Ott gyakorolnak hordókerüléseket és team roping-ot. Ha nem tudnátok ez olyan western-foglalkozás, amikor kettejüknek kell elkapniuk a borjút, ami kiugrik egy ketrecből. Az egyiküknek a szarvát kell lelasszóznia, míg a másik a két hátsó lábát kapja el. És minél gyorsabban. Ez hihetetlenül látványos dolog, és ennél még csak nehezebb a kivitelezése. Megnéztük ezt a gyakorlást Manuel kollégámmal. Volt még marhaterelés is. És félelmetes hogy itt teljesen másként működnek a dolgok. Egyrészt annyira a mindennapi életük részét képezi az ittenieknek a western világ. Úgy képzeljétek el, mint amikor otthon biciklivel közlekedtek. Itt ilyen természetes a western-élet. Mindenkin kalap, farmergatya, csizma és a pickup... Szerintem ezek nélkül nem is vagy rendes ember. Nem fogjátok elhinni, de egy négyéves gyerek… Hagyom, hogy rögzítsétek az adatot: négy éves gyerek, az úgy tereli a borjút és lasszózik és fogja meg, hogy csak pislogtam nagyokat. És olyan vágtában, hogy csuhaj. Otthon, örülsz, ha a négy éves gyerek fennmarad a lovon, miközben vezeted, és nem esik le. Itt meg gyakorlatilag a lába spárgában van a lovon, mert hát persze ugyanolyan lóval lovagol, mint a felnőttek.

Na, volt egy olyan csaj, hogy hű, mondom, ez ám az igazi western-csaj, azannyát. Megérne egy-két ajtócsapkodást. Manuellel voltam kint, vele néztük. Ez egy igen nagy arc, van már vagy negyvenöt éves, de annyira fiatalos, mert mindig velünk lóg, szerintem ő is húszévesnek érzi magát. Éppen beszélgettünk, hogy milyen ügyes a csaj – lasszózott, terelt meg minden. Mondtam is, hogy azta, itt milyen jó nők vannak! Odajött a pasi egyik haverja, és akkor újságolta neki, hogy nézzük, milyen ügyes a csaj. Maggynek hívják. És amiről akkor tudomást szereztünk, az egyszerűen hihetetlen. Merthogy a csaj tizennégy éves. Mondom, ez lehetetlen, ilyen nincs, el nem hiszem. Hát basszus, amikor közelre jött, láttam rajta, hogy valóban fiatal. Ám úgy ülte meg a makrancos lovat, csak úgy repesztett vele meg ágaskodott, meg csinált mindent, hogy azt az otthoni harmincasok is megirigyelhetnék. Ők már gyerekkoruktól ehhez vannak szokva. Olyan pofák ülnek a lovon, hogy elképesztő. Idősek, szakállal, pocakkal. Ugye Amerikáról elterjedt, hogy milyen kövérek az ottani emberek, és tavaly ezt személyesen is észrevettem. Amíg ott voltam, akkor jóformán csak kövér embereket láttam. Itt ilyen nincs. Merem állítani, hogy itt kevesebben vannak, mint otthon. Fittek. Itt a hetven-nyolcvanéves bácsik is úgy ülnek a lovon, hogy víígetek lenne. Igen érdekes. Volt ott egy fogadás, illetve inkább vacsorának hívnám, megterített asztalokkal. Azt gondoltuk, biztos fizetős. Egy darabig kínlódtunk, mert hát mégiscsak itten másak az árak. Ha belegondoltam, hogy öt dollárért kapok sört, akkor egy ilyen vacsorára, tutira rákölteném a fizetésemet. Évődtünk egy darabig, majd kiderült, hogy ez mindenki számára elérhető, és annyit lehet fogyasztani, amennyit csak akarunk. No, nekem több se kellett, nekiláttam. Hihetetlen mennyiségben főtt ételek voltak. Nagyon finom. A másik, amit megjegyeznék, hogy elterjedt, az amerikai konyha mennyire rossz meg egészségtelen. Az az érdekes, hogy ami nem gyorséttermi koszt az viszont nagyon jó és egészséges. Tiszta húsok, nagyon sok, és zöldséges szószok minden mennyiségben. Úgy érzem, sokkal egészségesebbnek hatnak, mint akár az otthoniak. Na, itt úgy bezabáltunk, mint a disznó. Ne tudjátok meg, azt hittem, a fülemen jön ki a kaja. Mert hát, ha már ingyír van, akkor együnk rendesen. Volt itt minden. Én legalább három teli tányérral ettem és akkor még a desszertről nem is beszéltem. Mert az volt. Hogyne lett volna. Folyamatosan szólt a zene. Ugyan country, de nem volt rossz. Az emberek táncoltak, nagy vigadalom volt. És az tetszik egyébként, hogy itt mindenki mennyire nyílt. Amikor ugye Manuel leszólította a csajt, hogy gratuláljon neki, hogy milyen jól csinálta, egészen érdekesen lereagálta. Látszik, hogy itt mennyire más attitűdű emberek vannak. Ugye nálunk, otthon, ha ilyen helyen leszólítanak és megdicsérnek, akkor mosolyogsz, megköszönöd és továbbmész. De ez a lány, fülig vigyor és elkezdett beszélgetni, videókat mutatott a különféle versenyeiről. Nem tolakodóan, hanem normálisan. Elmondta, hogy testvére és a szülei is ezzel foglalkoznak. Tökjó. Nagyon nyitottak az emberek, könnyű ismerkedni, segítőkészek. Úgy bevesznek a bandába, mintha mindig is köztük lettél volna. Naszóval, annyit ettem aznap, hogy szerintem másnap is az tartott engem életben. Ez volt szeptember másodikán, szerdán. Jahh... Ki ne maradjon! Most volt a két lány instruktori vizsgája, szegényeknek nem sikerült. Remélem host, hogy maradhatnak, kicsit fel tudják magukat fejleszteni eléggé, hogy legközelebb ne bukják el.

Csütörtök már a szokásos szarvas-etetéssel telt.

Pénteken, azaz szeptember negyedikén, Denise, a főinstruktor csaj elhívott barbecue partira, csak én nem tudtam menni, mivel szarvasokat etettem, de aztán este kijöttek a srácok, tüzet csináltak és ilyen iszogatós-beszélgetéses este volt. Bár én inkább hallgattam, mert ha ezek, ha egymás között elkezdenek beszélgetni, akkor jóval nehezebb őket megérteni. Nagyon elhúzzák. És egyfajta szállóigék kezdenek körvonalazódni. Na, nem úgy, mint otthon, de mindjárt megértitek. Van ez a Manuel, aki mindenre azt mondja, hogy freakin’. Egy ideig szórakoztatott, hogy ennyiszer hallom ezt a szót, és először a google-fordítóval próbáltam megtalálni a magyar kifejezését. Nem sok sikerrel. Legközelebb már szabályosan idegesített, hogy mi lehet az, és azután már én is azt használom, amikor vele beszélgetek. Freakin’. Ha kell, ha nem, hogy jól érezze magát. Ezen aztán hatalmasakat szokott kacarászni. Egy szóval megoldom a viccet. A másik ilyen, a dude, azt se tudtam mi az. Csak feltűnt. Hát, amikor rákérdeztem, úgy öt percig röhögtek, mire válaszoltak, mert addig nem tudták elmondani, aztán valahogy megpróbálták. Szegény én, hallgatom őket nagy pislogások közepette. A történetek egyébként mindenfélék voltak, a saját és mások borotválkozási dolgairól. Magamban nagyokat szórakoztam.

A szombati nap (szeptember 5.) nagyon kemény nap volt. Majd megértitek, miért. Munka után Monty Robetsnél volt egy bemutató, amin én is részt vettem. Ilyenkor egy csapat fickó befizet, méghozzá nem is keveset, hogy magától a mestertől kapjon néhány információt. Ilyenkor bemutatja a koncepcióját, pár lóval, hogy mi is az ő munkássága, ami megjegyzem nem kis dolog. Majd ez után következik a vacsora, eszem-iszom, dínom-dánom. Engem is meghívtak a bemutató után. Na de amit ott tapasztaltam, megint csak hihetetlen. Ahogy ott beszélgettem a csapat emberrel, a hatból háromnak szlovákiai gyökerei vannak. Az egyiknek a szülei származnak onnét, a másik kettő korábbi őse lakott ott. Jó borokat iszogattam. Pazar lakoma volt, jó kis vacsora. Már amennyire megszokhattátok a ’kis’ mértékegység amerikai változatáról az értekezésemet. Ott is úgy voltam, hogy ha már eszek, akkor egyek rendesen. Egyébként velem úgy bánnak, mint valami VIP-vel, úgy emlegetnek, hogy special guest (különleges vendég). Ja, felkértek egy riportra egy rádióműsorba. Monty lánya szerkeszt egy műsort és abban fog kellenem beszélnem, angolul. Tök izgulok, mi lesz. A franc se akar angolul riportot adni... Este feljött értem Gilbert (az egyik lovas legény) és Denise, hogy nincs-e kedvem lemenni velük a városba. Mondtam nekik, persze, csak még elfogyasztom a vacsorát. Parasztgyerek nem hagy maradékot. Nem? De! :D

Elmentünk a városba. Olyan volt, hogy vígem volt pajtás. Olyan buli kerekedett, hogy csak na. Először elmentünk egy étterembe, ahol margaritát ittunk. Egyet ittam, mert többre nem volt pénzem. Itt taliztam a többiekkel és megismerkedtem egy új lánnyal, Courtney-vel. Ő és a többiek is ilyen harminc-harmincöt éves nők voltak. Na de aztán átmentünk egy másik helyre, ez már jó volt, billiard and cafénak nevezik. Itt élőben játszanak. De olyan pofák, hogy döbbenet. Volt ott egy dobos, őt kinéztem magamnak. Majd megtudjátok, miért. Szóval igen nagy figura volt. Ő volt az én favor-om. Képzeljetek el egy hatvanöt év feletti fószert, aki szinte csontváz. Szakálla és a zsíros letapadt haja teljesen ősz. Messziről olyan Jézus forma volt. Szerintem elől a szájában hiányzott neki két foga. Ezt nem tudtam közelebbről szemügyre venni. De most jön a java! Mert ez csak a feje volt!!! Ehhez felvett egy olyan inget, amit pontosan le sem tudok írni. Nem V alakban volt kivágva a nyakánál, hanem extravagánsan, hosszú felső volt, és csillogó szarokkal volt kirakva. A díszítése olyan akár a Shell-logó. Iszonyat otrombán nézett ki. Borzalom. Na de várjatok, képzeljétek ehhez még a woodstock fílinget, virágos, szivárványszínű trapézgatyával. Mondom, megjöttünk, ez a bárok bárja. Beszt plész evör. Minden beszt plész evör. Akárhová megyünk, az épp akkor a best place ever (a legjobb hely) (ez egyébként Denise szállóigéje...). És akkor táncoltunk, dartsoztunk, lehetett billiárdozni, vízipipázni. Nagy parti keveredett, mert Denise úgy döntött, ő most kirúg a hámból. Rendelt egy csomó pezsgőt. Így hát pezsgőztünk. Csak ismétlésképpen: azon az estén már megittam majd egy üveg vörösbort, egy pohár margaritát, majd pezsgő illetve még koktélt is. Én józan voltam… Ami viszont megint csak ledöbbentett, hogy itt nem ügyelnek arra, hogy inni és vezetni. Otthon, ugye, ha valaki kocsival van, akkor általában nem iszik. Itt ahányan voltunk, annyian jöttünk autóval, és mindannyian ugyannyit ittunk. Itt ezzel senki sem foglalkozik. Szerintem azok, akik vezettek, részegebbek voltak, mint a többiek. Nem vacakoltak. Majd visszatértünk a házba, de a buli itt folytatódott, sőőőt! Itt teljesedett ki, és hatalmas party kerekedett. Hatalmas rapszámokat énekelgettek a háznál és az autó előtt táncoltunk, mindenféle táncot: elektroszvinget, rock and roll-t. De ők azért elég illuminált állapotban. Nekem is jókedvem volt meg kell hagyni. :)

Másnap mikor megláttam egyik-másik csávót, hát rossz volt rájuk nézni. Alig ítek. Reggel futni mentem, azt vasárnap egy – változatosság kedvéért – barbecue partira voltam hivatalos, ez búcsúparti volt, Denise ugyanis hazamegy. Igaz csak 16.-án repül, de ő biztosra ment, nehogy ne tudjon még egy utolsót barbecuezni. Mondom nektek ezek élnek halnak ezért... Ez már az előzőekhez képest nagyon kis, csendes, tűz körüli ücsörgés volt. Na, szóval, ez volt a múlt héten. A többit majd legközelebb elmesélem. Jó ez itt. Nagyon Jó. Talán sose volt még ilyen jó! Szóval így. Úgyhogy most ez itt a nagy helyzet mifelénk. 

 

Folyt.köv. Na, puszi!

 

-lejegyezte: Borka Roland

Toolbox
  • Menu
  • Menu
  • Menu
  • Menu
Legolvasottabb