Vermes Balázs a Suttogónál – VIII. rész

Üdvözöljük Gútán!
2017. június 28. szerda, Levente, Irén

Vermes Balázs a Suttogónál – VIII. rész

2015.11.19 / 09:05
A gútai fiatalembert az a megtiszteltetés érte, hogy a világhírű Monty Roberts, becenevén a Suttogó, személyes tanítvánnyá fogadta és kiutazott az Amerikai Egyesült Államok Kalifornia államába, Los Angelestől mintegy kétszáz kilométerre fekvő Flag Is Up farmjára. Tanulni, tapasztalni és később világot látni. Az alábbiakban Balázs naplóját olvashatják!


Na, csövi emberkék!

Rendhagyó beszámoló lesz ez. Nem mintha az eddigiek nem azok lettek volna. De azért lesz olyan, amit nem igazán akarok megosztani, ezt el kell néznetek nekem. Viszont érinteni fogom, nehogy szó érje a ház elejét. Lényeg, ami lényeg: Néha messze kell utazni, hogy olyan kincsre találjon az ember, amit otthon már sokat keresett. És ebből legyen elég ennyi. ;)

Nos, csapjunk is mindjárt a lovak közé! Hallottatok-e már a mexikói quinceañera-ról [kinszeˈnyeɾa]. Ha nem, akkor nem tudod, miről maradtál le eddigi életedben, mert ha valami, akkor ez a nem semmi. A quinceañera egy olyan fogalom, ami tizenöt éves lányt jelöl, s ehhez párosul egy szokás, egy parti. Ami olyan, mint egy esküvő. Nem szaroznak! Erre meghívott engem Manuel, akinek egyik haverja unokatestvérének a lányának volt a tizenötödik születésnapja. Egy rakás rokonon keresztül jutottunk el hozzájuk. Egy ember kivételével nem ismertem senkit. De hát, miért is ne, ha buli, akkor én benne vagyok. A mexikóiak egy őrült népség, ezt meg kell hagyni. Ó, borzalom. Ha el tudsz képzelni a világon egy nagyon rossz DJ-t, de borzasztóan rosszat, és ehhez, ha el tudsz képzelni egy olyan rossz zenei válogatást, ami önmagába véve is borzasztó, nos, ha ezt a kettőt összerakod, akkor hatványozódik és átélsz valami… Érdekeset. Igen, ez a jó szó rá: érdekes. És, és hát most fogtok elájulni: ezt a mexikóiak IMÁDJÁK, b@szki! Ez a döbbenet. Úristen, négy órán keresztül szólt. És az összes zene ugyanaz. Olyan intenzitással szólt, hogy hihetetlen. A mexikóiak pedig megszállottan táncolnak rá. De mint akik eldobták az agyukat. Tehát, jobbra lépek, balra lépek és rázom magam. Tulajdonképpen ugyanazt tudod rá táncolni, és ami a legrosszabb volt az egészben, hogy mi is végigtáncoltuk. Ez azért sokat elárul rólam is. :D De mentségemre szóljon, kellő italmennyiség után! Olyan jól szórakoztam, hogy az nem igaz. Lemásoltam az összes táncstílust, amit ott láttam. És olyan mennyiségű kaja, hogy a fülem kettéállt. De nefíjjetek, megmutattam én ám, hogy milyen is jó kis gútai gyerök. Mert hát no. J Jó evő vagyok, de csak a feléig jutottam el. Mindezt pedig megtetőzték (szó szerint) egy olyan tortával. Ha azt láttátok volna! Vígetek lenne, pajtás! Cukorhidakkal volt összeépítve, rózsaszín-fehér kombinációval. Olyat ti még nem láttatok! Borzalom! Volt ott vagy kétszáz ember, vagy még több is. A mexikóiak nagycsaládosok. Boldog-boldogtalanok itt voltak. Volt egy csávó, aki mindegyik számnál azt mondta, hogy a kedvence. Az a röhej, hogy mind egykaptafa. Hatalmas élmény volt nézni az egész bagázst, ahogy ott ropják a táncot. Őrült egy népség, nagy arcok! Ha eddig nem volt benne részetek, akkor írjátok fel a bakancslistára. Nekem, ha mesélik, se olyan jó, mint személyesen. Garantálom a legjobbakat! :D

Szereztem egy spanyol-angol szótárt. Tanulom a nyelvet. Már elég jól haladok vele, mondatokat szerkesztek. Van, hogy napi ötven új szót is megtanulok. Na, jó bevallom túloztam, de volt, hogy több mint 30-at megtanultam. Ezek itt el vannak tőlem ragadtatva. Mondjuk, én magam is hátba veregetem magamat...! :D

Múlt héten marhákat tereltem. Egész csordát. Nagy buli volt. Mentünk a dombok között, öten lovakkal. Rendesen olyan volt, mint a westernfilmekben. Négy órán keresztül. Az új csizmában, amiben úgy fájt a lábam, hogy az nem igaz. Merthát vettem magamnak egy igazi, hamisítatlan, valódi bőrből készült western-csizmát. Egy életre szóló vásárt csináltam. Nem akárki vagyok ám már! Nem mintha, ez eddig kétséges lett volna. :D Elugrottunk Santa Maríába és ott egy csizmaistállóba – Boot barn a bolt neve (boot barn: csizmaistálló).

Tanulom a westernlovaglást, elég jól haladok vele. Találtam egy magántanárt, aki elképesztően jól tanít. Türelmes és a két szép szememért foglalkozik velem. Viszont azért látom a hiányosságaimat, mondhatni csak azt látom. Ezért is akarok még visszajönni. Van hová fejlődni. Észrevettem, mennyire sehol se vagyok. Nagyon nagyon messze vagyok attól, ami a cél. Ez a három hónap gyakorlatilag semmire se elég. Ez csak arra elég, hogy belekóstoljak, aztán fájjon a fejem, mennyi mindent nem tudok. Mondjuk, kíváncsi vagyok, hogy az otthoni lovakkal hogyan fogok tudni dolgozni. Azt a tudást, amit itt szereztem, akkor az otthoniakkal hogyan tudom megtanítani. Dolgozom a mustanggal, amiről háromszor estem le. Estem?! Repültem, mint a nyíl. Nyergestül... Azt hittem, hogy a lovardában a homok puha. Hát, jelentem, nem. Nem ettől, de talán vmi kis idegcsípődésem is van. Majd meglátjuk. Előrelépés az volt, hogy most már nem dob le a mustang, meg egyébként nagyon szépen dolgozik, csak sosem lehet tudni nála, mikor, mitől és mennyire ijed meg..

Túrázni voltunk a hegyekben. Szép helyeken. Elindultunk nagy hévvel és egyszercsak eltűnt az ösvény. Hoppá, volt és nincs! Mondták, jó lesz ez, minden rendben van. Rendben is volt... Csak hát olyan helyeken jártunk, ahol a kőkorszak óta senki más. Hát, ehhez képest úgy mentünk két órán át ösvény nélkül, hogy már sziklákon mászkáltunk. Nagyon jó volt. Kutyákkal mentünk. De hát a végére sziklát másztunk. Aztán gyönyörű kilátás, tenger, erdőt, mindent.

Voltam jazz-koncerten is. Ami itt marha jó és otthonról szerintem nagyon is hiányzik, az az élő zene a vendéglátói egységekben. Itt élek, egy porfészekben, mégis hétvégente olyan jó kis, fincsi muzsikákat játszanak, hogy hihetetlen. Két-három helyen élő zene van. Van, ahol van belépő, van ahol nincs. És akkor annyit táncolsz, amennyit csak akarsz. És kimondottan jó zene. Nem a szarok. Minőségi zene. A jazz-zene, szaxofonnal, blues zene vagy a régi klasszikus rock slágerek. Táncolnak az emberek. Fullos volt a táncparkett. Nemcsak fiatalok, hanem idősek. Itt az emberek kimennek szórakozni. Itt élvezik az életet. Ez a hatalmas különbség a téren, ami itt van, meg otthon. Itt sincs minden fenékig tejfel, de tudják élvezni az életüket. Itt nem gondolkoznak, hogy elmenjenek-e étterembe. Fogják magukat és elmennek. Egyszerű emberek. És a szórakozóhelyeken nem a vedelés és lerészegedés megy, hanem itt élvezeteknek adnak teret. Most volt aukció, egy nőnek volt gyűjtés. Két banda játszott. Az egyik blues, a másik klasszikus régi dalokat. Persze, belépős volt, de volt minden, dínom-dánom. Itt, ahová elmész ingyen kaják és valahol piák. Nem mondom, hogy elmész magánbuliba, hanem nyílt rendezvény, ahol van vacsora, húszféle kaja. És egy fityinget nem kell érte fizetni. Más világ! Az a legrosszabb, hogy ezt nem tudom otthon elképzelni. Lehetne, de annyira nincs ilyenekre pénz, hogy ezt sajnos nem tudom elképzelni. Ezt azért sajnálom! Nem az akarattal van a hiba. Szerintem az otthoni emberek igényelnék is. De egy: nincsenek zenekarok. Kettő: nincs pénz, hogy ezt megfizessék. Az a baj, úgy vélem, hogy a közeljövőben nem is lesz erre pénz. Amúgy ez a nyitottság lesz az, ami otthon hiányozni fog. Itt alig látsz keserű embert. Biztos van, de elenyészőnek tűnik a számuk. De itt nem azt látod jellemzően. Otthon mit hallasz? Panasz lépten-nyomon. Mindenki panaszkodik. Itt senki nem panaszkodik. Pedig megvannak a maguk bajaik-problémáik, de megoldandó feladatokként tekintenek rájuk. És ÉLNEK! Hozzá kell tennem, mert az igazsághoz tartozik, azért véleményem szerint itt egyszerűbb az élet, mármint anyagi téren...

Mivel drága emberkék, hamarosan véget ér itt a kis kiruccanásom, életre szóló élményem, így egyelőre ezzel a beszámolóval búcsúzom. Már megvan a repjegyem, november 21-én, szombat délután indulok és vasárnap éjjel érkezem haza…

Most pedig egy kis mérleget vonok. Sokat tanultam ez alatt a három hónap alatt. Önmagamról. Nekem volt egy félelmem, hogy nem leszek képes olyan önállóságra, hogy egy farmot akár egyedül is elvezessek, természetesen színvonalasan.. Otthon az édesapám a családi környezetben annyira értett mindenhez, és hát sokkal egyszerűbb volt sokszor önmagának megcsinálni valamit, mint hogy engem tanítson is közbe, meg még szarul is csináljam meg, hogy inkább ő ripsz-ropsz megoldotta, és ebben hatalmas hiányosságomat láttam, és tartottam attól, nem leszek képes ezt áthidalni. Ezzel szemben hál istennek azt tapasztaltam, hogy igenis képes vagyok rá, hogy meg tudok csinálni sok mindent. Bicikliket szereltem, ajtókat javítottam, és kisrádiót hoztam működőképes állapotba. Ez jó érzés volt, hogy megvan bennem ez a hajlam. Hogy rendbe rakni a dolgokat körülöttem úgy, ahogyan azt igénylem. Gondolkodni a megoldáson, és aztán azt véghezvinni, megcselekedni.  Igaz, nem váltam még barkácsemberré, hogy Berecz Andrást idézzem, de legalább rajta vagyok az úton. Ez a legfontosabb!

Gútáról nekem hiányzik az OTTHON. Nem a ház, vagy a család. Hanem tágabb értelemben véve az otthon. Nekem Gúta az otthonom. Az ottani emberek, a programok, minden, ami Gútát azzá teszi, ami. A kerékpározó ember az utcán, a boltos magyar beszéde, társasjátékozás… Ez hiányzik. Az otthon.

Van az egyszeri ember története. Messzire ment, eljutott egy tibeti kolostorhoz, zörgeti a kaput. Ott várakozik, időnként kopogtat. Senki nem nyitja ki. Ott várt három napon keresztül, a kapuban. Harmadik nap kilép hozzá egy szerzetes: Miért vársz itt? – És erre mondja neki az egyszeri ember: Én az élet értelmét keresem! – Ó, nagyon jó! (mondja neki a szerzetes) – és honnét jöttél?- S akkor mondja neki az egyszeri ember, hogy: Hát, Magyarországról! – Erre aztán azt mondja a szerzetes: Na, hát egyszeri ember, fordulj meg, menj Magyarországra, mert az élet értelmét te csak ott tudod megtalálni.

Mindenkinek nagyon köszönöm, aki olvasta naplóimat, nagy erőt adott, hogy ennyi ember törődött velem. Bízom benne, hogy néha-néha tudtam olyat említeni, ami erőt adott az otthoni élethez.

Végezetül a napi bölcsesség:

Üzenem mindenkinek, aki el akar menni máshová, tegye meg! Csak soha ne felejtse el, honnét indult. Ki nem ismeri a múltját, köd takarja jövőjét!

 

Itt a Vége, fuss el véle. Na, puszi!

 

-lejegyezte: Borka Roland

Toolbox
  • Menu
  • Menu
  • Menu
  • Menu
Legolvasottabb