A fennmaradt oklevelek tanúsága szerint a volt Komárom vármegye Duna­jobbparti területein - Bánhida és Tata térségéteti - szlávek éltek a IX. szá­zadban... A népvándorlás alatt csak az avar-szláv jelenlét nem volt olyan efemer (röpke, átmeneti) e területeken, mint a hun, gót vagy osztrogót, Iongobárd, gepida uralom, mert mintegy 330 esztendeig, a magyarok letelepe­déséig tartott.

A szlávok kezdetben részint önálló szövetségesei, részint alattvalói vol­tak az avaroknak. Az avar-szláv letelepedés alatt mentek feledésbe legna­gyobb részben vidékünk egykori kelta és római helynevei.

A szlávok Komárom és környékén való tanyázásának az oka: Nyitra és a Vág-vidék ősnépeinek volt ez a réve, ha a kisbéri és moóri hegynyakakon Fehérvár tájára akartak jutni. Szvatopluk szlávjainak egyik főhelye Nyitra, a másik pedig a dunántúli Fehérvár - írja Gyulai Rudolf.

A Nagymorva Birodalom az i. sz. 873-894 közötti időszakban játszott fontos szerepet, sőt egy évvel Szvatopluk halála előtt szinte kiterjedt az egész Pannóniára. Közel Tatához, Majkon 1872-ben a földből őskeresztény rézkereszt került elő. Cirill betűs felirata mintegy bizonysága annak, hogy erre, a Vág, Nyitra, Garam alsó szakaszán a pogány szlávok körében műkö­dött Cirill és Metód hittérítő szerzetes.

Szvatopluk és a Nagymorva Birodalom állandó harcot vívtak a frankok­kal. Arnulf, a németek uralkodója azonban nem tudta megtörni ezek bátor ellenállását Szvatopluk bekövetkezett haláláig. 894-től Szvatopluk fiainak hatalmi versengése a birodalom meggyengülését okozta. Azért a Kárpátok hágóin keresztül a IX. század végén betelepülő magyar törzsek véglegesen megpecsételték a felbomlásban lévő Nagymorva Birodalom sorsát.

Másrészt azonban a frankok (németek) hatalmát tépázva a betelepülő ma­gyarok a Nagymorva Birodalom befolyási övezetében lehetővé tették a cseh törzsek gyors felemelkedését és a visztulai lengyel törzsek önálló egységbe tömörülését. így siettették a X. századi cseh és lengyel államalakulást.

A magyarok tartósan veszedelmes ellenfelei voltak a Keleti Frank Biro­dalomnak. Már 907-ben szétvertek egy támadó erős bajor hadat Pozsony mellett.

A történelemből ma már ismert tény, miszerint a magyar törzsek a bese­nyők és a tőlük elszenvedett vereség hatására kénytelenek elhagyni 895-ben utolsó kelet-európai otthonukat, az Etelközt. Az akkori gazdasági-katonai szövetségük - Anonymus és Kézai Simon szerint - vérszerződés alapján hét törzsből állott: a Megyer, Nyék, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi törzsből. Ezekhez a törzsekhez a honfoglalás idején még a kabarok (kava­rok) három törzse is csatlakozott, amelyek karaita zsidókból, muzulmánok­ból és pogányokból álltak.

A honfoglalók a Kárpát-medencében elfoglalták a legeltetésre alkalmas füves-ligetes részeket, ahol állataik számára elegendő legelőt és itatóhelyet nyújtott a természet. A Duna, Kis-Duna, Vág és Nyitra árterületei is fontos szerepet kaptak a honfoglaló magyarok legeltetési rendszerében és halásza­tában.

Állattenyésztés dolgában az itt élő szlávok magasabb fokú gazdasági kul­túrát képviseltek, mint őseink, hiszen ezek már télen takarmányozták állata­ikat. A szénagyűjtés ezután a magyar állattenyésztő gazdálkodás fontos ré­sze lett. Szlovák szókészletből eredtek szénagyűjtési szavaink: kazal, petrence, széna, pázsit, villa, kasza, de szláv jövevényszó még a birka, bivaly, csorda, jászol kifejezés is. Az ebből a korból feltárt sírleletek szerint a szlá­vok (szlovákok) vidékünkön megtelepült földművelők, a magyarok lovas ál­lattenyésztők voltak.

A Kisalföldet, a Felső- és Alsó-Csallóközt - tehát Gúta környékét is - Molnár Erik szerint a Jenő nevű magyar törzs vette birtokába. Egy évszázad­nál tovább tartott itt a magyar-szláv-avar egybeolvadás folyamata, amely a magyar lakosság és nyelv felülkerekedését eredményezte. Moor Elemér tör­ténész is azon a véleményen van, hogy a Kisalföldet, a Csallóközt, a Mátyus- föld egy részét Lél vezér szállta meg, aki a Jenő nevű törzshöz tartozott.

Anonymus, a Gesta Hungarorum valószínű szerzője 1200 táján a magyar honfoglalás történetét dolgozta fel gesztájában. Szerinte a régi Komárom vármegyében és az Esztergomi vármegye nyugati részén két nemzetség tele­pedett le: a Szemere és Alap Tolma. Nem említi viszont, melyik törzshöz tar­tozónak tartja őket.

Általában a X. század végére teszik a Csallóköz lakható területeinek benépesedését. A terjedelmes füzesek és nádasok közt talált kiemelkedő száraz helyeken húzták meg magukat őseink, az alacsonyabb vízállásos, harasztos, csádés területeken pedig marháikat legeltették, télen a folyók, mocsarak mentén halászattal foglalkoztak.

E korabeli megszállást bizonyítja a Végh Adorján által Nemesócsán 1879-ben feltárt vezérek korából való temető is, az ott talált lócsontokkal együtt. A ló a sírba is követi pogány urát (a Szent István utáni korban már ilyen nem fordult elő).

Anonymus állítását a Szemere nemzetség letelepedéséről Komárom és Esztergom megyékben mintegy igazolja az 1281-ből származó oklevél: „Szemere nemzetségbeli Bertalan comes, nem lévén gyermekei, gútai birto­kát - amely az esztergomi érsekség birtoka közé volt ékelve két halász­hellyel együtt - az érsekségnek hagyja." Erről egyébként már szó esett a Gúta nevének eredetével foglalkozó részben.

A magyarok bejövetele után Géza fejedelem rádöbbent arra, hogy az új hazában megtelepedett pogány magyaroknak alkalmazkodniuk kell a nyu­gat-európai civilizációhoz. Szükségessé vált az államszervezet kiépítése. A kereszténység felvétele, a magyar törzsek megtérítése szintén létkérdés volt. A nyugatra, majd délre vezetett, kezdetben sikeres rablóportyák egyre több vereséggel végződtek. 955-ben Nagy Ottó német császár Ausburgnál a ma­gyar sereget csaknem teljesen megsemmisítette. Géza 973-ban békét köt a német császárral, egyúttal hittérítőket is kér a keresztény vallás terjesztésére.

Halála után I. István, ismertebb nevén Szent István folytatja apja művét. Létrehozza az egyházat irányító érsekségeket. Kiragadta a térítést Pilgrim passaui német püspök kezéből, hogy azt önállóan vezesse. Tartott tőle, hogy a német hittérítők hatása következtében az ország német befolyás alá kerül­het. Az egyháza megerősítésében a letelepített Szent Benedek-rend tagjai lettek leghűbb munkatársai. Soraikból kerültek ki az első egyházfejedelmek (érsekek, hercegprímások).

Az esztergomi érsekség székhelye, Esztergom a Duna jobb partján feküdt, de ennek egyházmegyéje a bal parton terült el - nyugatra és északra az or­szág határáig -, míg Esztergomtól délre a veszprémi püspökség kezdődött. A király az esztergomi érsekségnek külsőleg is nagyobb tekintélyt kívánt adni jelentős birtokadományok révén. Azonban az esztergomi érsekség legősibb és legbecsesebb birtokai a középkorban nem az esztergomi vármegyében voltak. Ez a vidék akkor már sűrűn lakott, az egyes nemzetségek által meg­szállt terület volt. A szomszéd Hont, Bars, Nyitra, Komárom stb. vármegyék­ben terültek el ezek a birtokok, mint érsekségi „terra eclesia" földbirtokok. 1007-től van utalás a Komárom vármegyében található földbirtokokra. Va­lószínű ettől az időtől datálható Gúta határának egyházi tulajdonná alakulá­sa. A már itt letelepedettek az egyháznak szolgáltak, az érsekségnek fizették évről évre jövedelmük, terményük tizedrészét.

Szent István idejében az ország területének kétharmada a király birtoka volt, s valamennyi meglévő vagy épülő vár az ő tulajdonát képezte. Várszer­kezetek jöttek létre a körülötte fekvő várbirtokokkal együtt. A várszerkezet az évtizedek-századok múltával fokozatosan bomlani kezdett, és a gyakori háborúskodások, pusztítás hatására számos várbirtok vált lakatlanná. Könnyebbé lett új adományozásuk, szaporítva ezzel a kötelezettség nélküli birtokok számát. A XI-XIII. század oklevelei igazolják, hogy a kialakult vármegyék területén akkor már sokféle „szolgaimányos" (szolgálatai fejé­ben birtokot kapó) lakott: várjobbágyok (vitézek, lovagok), királyi és érseki udvarnokok, királynéi hadakozó népek, hírvivők, bakók (hóhérok) stb.

Ezek felszabadultak királyi kötelezettségeik alól, új birtokos osztályt hoz­va létre. Fokozatosan kialakult az egyéni hatalomra törő nagybirtokos réteg, az oligarchia. Gyakran ellenszegültek a királyi udvar döntéseinek, s a szét­húzás pedig több tragikus csatavesztést eredményezett. Ilyen volt 1241-ben a mohi vereség és a tatárok ezt követő pusztítása.

Gyulai Rudolf írja ezzel kapcsolatban az akkori járásunkról: „A mongo­lok betörésének első hírére még 1241 fagyos, zimankós márciusában a csal­lóközi járás lakossága szekérre rakva családját és felkelhetőségét a két nagy folyó összeömlésénél fekvő Komáromba menekült, mert e folyók védvona­lait biztosabbnak tartotta bármely várfalnál. Nejeiket, gyermekeiket a komá­romi révből átszállították a Dunántúlra. A Komárom megyei Csallóköz a ta­tároktól bántatlan maradt. Hogy miért? Mert az érsekújvári Duna-ág akkor öreg Duna lévén (a mai Kis-Duna) Gútától pláne egyesülve a Vággal oly ha­talmas volt, hogy nem fagyott be, midőn a tatárok vidékünkön jártak. Máso­dik portyájuk alkalmával április végén dúltak a tatárok megyénk udvardi já­rásában, Udvardot is elpusztították..." Gútára nem jutottak el.

A legelső oklevél, amelyik Gúta környékére vonatkozik, IV. Béla 1252- ben kiadott adománylevele a thuróci monostor részére. Ebben említik a Holt-Vágot, amely a nagy mocsáron keresztül a Sampsa nevű állóvízbe fo­lyik. Innen a víz Zakalus felé halad és eljut egészen a Dudvág vizéig, amellyel egyesül. A nagy mocsáron a Gúta alatt elterülő Stagnóca területét kell értenünk. Az oklevél magyar értelmezését Alapy Gyula a csallóközi halászatról írt munkájában közli.

A királyi vármegye ebben a korban lassan megszűnik, átadva helyét a vár­megyei önkormányzatnak. A tatárjárás után már nem megyeispánok, hanem főispánok állnak a vármegye élén. A pusztulás után a volt királyi vármegyék külső formái, határai nem nagyon változnak. Kisebb módosulások azonban előfordulnak: pl. Kürt és Gúta az 1255-ben kiadott oklevél szerint Eszter­gom vármegyéhez tartozik. (Knauz i. m. II. 151. old.)

IV. Béla Nagy Diplomának nevezett, 1268-ból származó határjárási okle­velében szintén szerepel Guta. Az oklevélben a király megerősíti Walter bu­dai comest Komárom megyei birtokában. Itt említést találunk arról is, hogy a Semlecus és a Labuanthoi tavak egyik fele Bogha (Bogya) településhez, másik fele viszont Gutához, az esztergomi érsekség helységéhez tartozik. Az oklevélben először találkozunk a „villa Gutta", azaz Gutta falva nevé­vel.⁵⁷

A következő oklevél 1278-ból, IV. Lászlótól származik, amelyben Lodomerius esztergomi érsek kérésére elrendelte a határjárást a Zakalus, Gúta és Naszvad határában található érsekségi földek bizonyítására. A jelenkori érté­kelések alapján - Szentpéteri és Borsa szerint - ez az oklevél hamis. Indok­lásuk: Bár az oklevél külseje kifogástalannak tűnik, szövegének a keltezés­sel való ellentéte komoly gyanút ébreszt. 1278-ban ugyanis Lodomerius még nem volt esztergomi érsek, és 1279 első felében sem volt még az. Az oklevelet egykori kancelláriai hamisításnak kell tekinteni.

1281-es keltezésű egy gútai - már említett - birtokajándékozás az eszter­gomi érsekség javára. Akkor a Szemere nembeli Bos comes Bertalan nevű fia földjeit a Mezeed és Melsuin halastavakkal együtt az esztergomi érsek­ségnek ajándékozza. Ennek nyoma van Bél Mátyás kéziratban maradt Notitia Hungáriáé... című tanulmányában.

Az Anjou-házi uralkodóknak trónra lépésük idején csak erős küzdelmek árán sikerült megfékezniük a basáskodó tartományurak hatalmát. Közéjük tartozott Csák Máté (Trencséni), aki nagyságos fejedelemnek, princeps-nek neveztette magát. Fejedelemként „uralkodik" egy egész országrészben, amit az utókor Mátyusföldnek is nevez, de bekebelezi Komáromot is, mint „atyai örökét".

Károly Róbert Anjou-házi uralkodó - aki 1310-ben már harmadszor megkoronázott magyar király - iparkodott Csák Máté hatalmát megtömi. Ehhez nagy segítséget nyújtott neki Tamás esztergomi érsek, valamint a Ma­gyarországon tartózkodó Gentilis pápai küldött. Az utóbbi azért érkezett Magyarországra, hogy az egyház tekintélyével rendezze és megerősítse I. Károly hatalmát. Az eredménytelenségek után 1311. június 11 -én kiközösí­tette az egyház kebeléből és megátkozta Csák Mátét.

S hogy mi következett ezután, mondja el a kor krónikása, János nyitrai püspök: „Nem képes az emberi ész felfogni, a szó elmondani, a szív átérezni, a toll leírni az ocsmány tetteket, megbecsülni az okozott károkat, melyeket e gonosz ember, ki nem hisz a mennybeli istenben, nem tiszteli a világi törvé­nyeket, nem fél a pokolbeli kínos büntetéstől, kevélységében és megátko- zottságában mit elkövetett."

Mérgét úgy öntötte ki leginkább az esztergomi érsek és káptalan ellen, hogy pusztította az egyház vagyonát. Főként azért, hogy a szentszéki követ kiközösítő levelét székesegyházakban, templomokban mindenütt kihirdet­ték. Csak olaj volt a tűzre, hogy Komáromot, Csák Máté „atyai örökét" I. Károly Tamás esztergomi érseknek adományozta. Csák és hozzá hű csatló­sai az érsekség és káptalan több birtokát feldúlták, kifosztották. Az érsekség településeinek, majorságainak lakóit kardélre hányták vagy megsarcolták. „A falvak némelyikében alig maradt egy-két lakó, a legtöbben még hírvivő sem. A fából rótt, sövényből fonott pór népek lakocskáit sem kímélték, zsák­mányszerzésre kirabolták, irgalom nélkül lángoló fáklyákat vetettek rájuk" - írja tovább János püspök.

Zách Felicián felgyújtotta Szerdahelyi, a templom is leégett. Csellei (Chellus) Naszvadot, Gútát, Szimőt pusztította el, embereket ölt, sarcot sze­dett... Hallatlan sarcot róttak az érsekségi falvak lakóira: minden igás barom után negyven, kisebb állat után húsz, jobbágy gyerek után négy dénárt kellett fizetni.

A fosztogatások megfékezése után 1312. március 8-án kelt levelében Ta­más érsek Csák Mátétól kártérítést követelt. Erre az hajlandóságot mutatott, de gúnyból vagy fukarságból mindössze 500 márkát ajánlott fel, noha tize­nötezernél több volt a kár és sarcolás.

1330-tól Csanád lett az esztergomi érsek. A Csanád nemzetség - főleg Erdélyben - roppant terjedelmes birtokok tulajdonosa. Az új érsekre Esz­tergomba érkezte után súlyos teendők vártak. A székesegyház nyomorúsá­gos állapotban volt, az egyház földterületeinek nagy részét bitorlók sajátí­tották ki. Sok visszaélés volta tized megfizetésénél. Az érsekség egyes bir­tokain a tized fizetését kereken megtagadták az erre kötelezettek. Gyakran különféle kiváltságokra hivatkozva fölmentve hitték magukat alóla. Ami tized befolyt, sok kézen akadt meg. A tizedből hol az egészet, hol negyed­részét, hol a tizenhatodát különféle testületeknek vagy egyéneknek enged­ték át a főpapok. így az érsekség birtokainak fő jövedelme mint a vaj, elol­vadt, mire az érsekséghez eljutott volna. Csanád érseknek kitartó lelki erő­re, élelmességre, de főként alapos jogismeretekre volt szüksége, hogy a bajokon segítsen.

ElsŐ lépésként az esztergomi érsekségtől elidegenített birtokoknak és jö­vedelmeknek jogát I. Károly királlyal újra megerősíttette. (E megerősítő le­velek föllelhetők a prímási levéltárban.) Ezek alapján a bitorlókat perbe fog­ta és a perek nagy részét meg is nyerte.

Az akkor már ismét a Komárom megyéhez tartozó Gútára vonatkozó bitokvisszaszerzőperének „a már gyengélkedő Csanád érsek barátságos egyes­séggel vetett véget, amelyet az aranyos vitéz, Danch ispán fiávalrt kötött és Gilet fia Miklós nádor helyben hagyott", Valószínű, ugyanerre a birtokvi­tára vonatkozik Knauz feljegyzése is három évvel későbbi keltezéssel: „1349. Buda, május 16. - Miklós palatínus tanúskodik, hogy Donch magister fiai a Gúta és Ekecs közti határvitában visszaléptek Csanád érsek javá­ra".

Az Anjou-dinasztiából származó utolsó férfi uralkodónak, Lajosnak - aki 1326-ban született és 1342-1382 között volt felkent király - az utókor a Nagy jelzőt adta. Mivel a lengyelek is királyukká koronázták, az uralkodása alatt „három tenger mosta" Magyarország határait. Felesége Erzsébet, aki Kosztromanics István bosnyák fejedelem leánya, többéves meddőség után három leánygyermeknek adott életet. Lajos király hirtelen halála után a kö­zépső leány, Mária 12 évesen lett uralkodó. E tragikus sorsú első magyar ki­rálynő nevéhez fűzi a hagyomány - de egyes írásos források is -a gútaiföld­sáncok, ill. földvár felépítését az 1349-es évben.

I. Mária azonban 1370-ben született, 1382-ben apja halála után egy héttel (1382. szept. 18-án) Székesfehérváron Kaplai Demeter esztergomi érsek-bíboros koronázza magyar királynővé. Alig 13 éves uralkodása végén (1395. május 17-én) előrehaladott állapotban - talán éppen a jövendőbeli trónörö­kössel a szíve alatt kíséret nélkül kilovagolt a budai erdőkbe. Talán a ló megbotlott és lovasát levetette magáról, nem tudni. Tanúk nem voltak a ha­lálos kimenetelű balesetnél. A trónon férje, Zsigmond követte őt.

A királynő szeretett vadászni, lóháton barangolni csalitos, fás vadászterü­leteken. Baranyay J. A régi Csallóköz című tanulmányában említi, hogy Ki­rályrét, amely cserjés, erdővel bontott pompás vadászterületként volt ismert (ma a csallóköziek a Megyercstől Nyárasdig terjedő területet nevezik így), szintén I. Mária kedves vadászóhelyei közé tartozott. Ez a terület már 1268-ban királyi birtokként szerepel. A későbbi királyok és fejedelmek is gyakran adóztak vadászszenvedélyüknek Királyréten.

A „Jegyzetek és források" részben a 63. szám alatt szereplő szerzők vala­mennyien hírt adnak arról, hogy „Királyrét JL Mária királynő emlékét tartja fenn, aki régi adatok szerint Guta mellett a Vág és Kis-Duna összefolyásánál egy négyszögletű várat hányatott, ahová a gútaiak később árvizek idején te­metkezni szoktak. E földvárat Béke- vagy Béka-várnak hívták és némelyek török földvárnak tartják."

I. Mária rövid uralkodása folyamán több birtokrendezési oklevelet íratott. Pl. 1383-ban Demeter esztergomi érsek kérelmére határjárást rendeltek el a budai káptalannak Komárom várához tartozó birtokain, mivel Nándor (Lándor) faluban a földek és a hozzátartozó tavak, folyóxészek ügyében napiren­den voltak a viszálykodások.

Az 1349-es év azonban vitatható a gútai földvár építési éveként. Közvet­len írásos bizonyíték még nem került elő, de valószínű építési ideje 40-45 évvel későbbi keletű, ha valóban I. Mária utasítására készült. Németh Gyula feltételezése szerint ez a földvár a XIV. század vége felé a folyógázlók vé­delmére épült, a török időkben pedig a hídfők védelmét biztosította.

A tatárjárás (1241—42) tapasztalatai bizonyították, hogy a legegyszerűbb várak is fontosak az ellenség erőinek feltartóztatására, kártételének csök­kentésére. IV. Béla idejétől kezdve a királyok már a földesuraknak is enge­délyezték a várak építését, hogy hasonló támadások esetén több védelmet nyújtó „erősség" legyen az ország tájain.

A földvárak - így a gútai is - többnyire palánksáncokból álltak. A sánco­kat két párhuzamos, fatörzsekből álló oszlopsorral vagy erős karók sorával erősítették meg, amelyet vizek környezetében fűzfagallyak kötegeivel fon­tak be. A közéje hordott földet pedig rétegenként jó erősen ledöngölték. Ilyen jellegű a gútai négyszögletes földvár, amelynek falhosszúsága 98 mé­ter volt. A várfal peremének külső szélét karósorral megmagasították, hogy jobb védelmet nyújtson a sáncok tetején tartózkodó katonáknak. Gután a sáncok építéséhez szükséges földet a védfalak előtti 40-80 méter szélesre vájt árkokból nyerték, amelyeket veszély esetén vízzel feltöltöttek. A sáncok ily módon az árkok mélységével magasabbá váltak. A gútai földvár déli fek­vésű kapunyílásának védelmét, annak akkori megoldását a mai napig sem tudták kellően tisztázni. Feltételezzük, hogy a földvár bejáratát az eléje épített külön földsánc védte. Ennek védelmében lehetett eljutni a fából épült ka­putoronyhoz. A későbbi átépítések, módosítások idején négyszögletes olasz-bástyás várrá alakították. Erre két alkalommal került sor a XVII. század fo­lyamán.

Szinte nem múlik el egy-egy évszázad anélkül, hogy határvitákra ne ke­rülne sor a felettes hatóságokkal vagy a település határszomszédaival. Apá­caszakállas és Guta között 148l-ben csúcsosodott ki parázs vita,jogi torzsal­kodás a községek katasztere közötti határvonal véglegesítése miatt. Mátyás király utasítására - akinek egyébként Guta határában halastava is van - Pécz komáromi főispán indít az ügyben vizsgálatot. Eredménye a határ pontos ki­jelölése a Sártva ér folyásánál.

„Thomas Amadeus de Ferrad esztergomi érseki helynök 1497-ben kia­dott hagyatéki levele, amelyben az érseki hivatal és a gútai polgárok között felmerült ellentéteket tárgyalja, megállapítja, hogy az érsekséghez tartozó gútai polgárok szálláspénz címén 2 forintot fizetnek egy egész évre census (adó) címén, összesen 88 forintot két terminusban Szent György és Szent Mihály ünnepére."

   szálláspénzről -, megemlítjük azt az esetet is, amikor az adó egy része terményben volt leró­va. Egy 1489-ben készült adólevél arról tesz említést, hogy Martos 63 hajó, Gúta pedig 14 hajó szénát szolgáltat be a vármegyének. Ebből a levélből megtudhatjuk, hogy a vármegye területén az adófizetésben Gúta 43 dukátjá­val a negyedik helyen áll.

A XV. század békés időszak vármegyénkben, s Gúta vidékén is. Ez azon­ban I. Mátyás király halálával szinte az egész országban véget ér. Mátyás or­szágépítő munkájában központosító törekvései sikereket biztosítottak szá­mára. Hódító csatái vagy az ország ellenségeivel vívott ütközetei zömével az országhatárokon túl zajlottak. Nyugatról állandó veszélyt jelentettek az or­szágra III. Frigyes német császár törekvései, de a Habsburgok is áhítoztak a magyar trónra. A déli végeken viszont a török veszély állandóan nőtt.

Mátyás valamennyi ellenségének megálljt parancsolt, és a magyar király­ság tekintélyét Európa előtt magasra emelte. Halála után azonban minden összeomlott, a feudális nagybirtokosok ragadták magukhoz a hatalmat. Azok pedig Mátyás erős keze után olyan királyokat akartak, akik „üstökét a markukban tarthatják". 1490-ben a Jagelló-családbeli II. Ulászlót választot­ták királlyá, mellőzve Corvin Jánost, Mátyás fiát. II. Ulászló királyi hatalmát a földesurak nagyon beszűkítették, erősen korlátozták. Országlása idején a városok fejlődése visszaesett, a parasztság helyzete rosszabbodott, végül is az ország besodródott az 1514-es Dózsa-féle parasztháborúba.

Az állam belső gyengülése folytatódott II. Lajos tízéves uralkodása ide­jén is. II. Szulejmán török szultán trónra lépésével felújultak a török támadá­sok Magyarország ellen. 1521-ben bevették Nándorfehérvárt, és 1526-ban hatalmas erők összevonásával a törökök megindultak hazánk ellen. A hadba vonuló magyar királyt alig 25 ezres hadsereg kísérte Mohácsra. A leghatal­masabb főurak hadai (Frangepán Kristóf, Szapolyai János) meg sem érkez­tek a csatatérre. A nemesi hadsereg Mohácsnál a török haderőkkel szemben 1526. augusztus 29-én teljes vereséget szenvedett. Maga a király is elesett a csatában menekülés közben, és vele együtt pusztult el a sereg legnagyobb része.

Kezdetét vette a magyar nép harca a török hódítók és a Habsburg elnyo­mása ellen. A honvédő és függetlenségi harcok folyamán az ország három részre szakadt. A gútai vár is szerepet kap ezekben a harcokban.

forrás