Az egyháznak meg kell találnia a személyes vallásosság erejét

Püspök úr, egy általános kérdéssel kezdem. Ma szinte naponta elhangzik, hogy az egyház válságban van. Egyetért Ön ezzel?

Szívesebben beszélek arról, hogy az egyház egy évtizedek óta zajló átalakulási folyamatban van. Amikor ma válságot mondunk, akkor inkább egy hirtelen, váratlan, és többé- kevésbé kontroll nélküli folyamatra gondolunk. Úgy gondolom, hogy ilyen értelemben az egyház nincs válságban. A 20. század derekán egyértelművé vált, hogy a katolikus egyház egészen más módon akar kapcsolódni a társadalomhoz, mint azelőtt tette, vagy legalábbis a meglévő kérdésekre a részben meglévő válaszokat is új módon akarja hirdetni. A II. Vatikáni Zsinat sok olyan kérdést felvetett, amelyek azelőtt is léteztek ugyan, de a zsinat bátrabb újra fogalmazást adott ezekkel kapcsolatban. A 20. század vége az addigi jellemzően kétpólusú világrend felbomlásával számos, az európai társadalmat érintő kérdéssel szintén új helyzetet teremtett. Most egyrészt azt éljük meg, hogy az egyház keresi a választ ezekre a kérdésekre. Másrészt az a kérdés, hogy az időközben megint csak átalakuló globális világ rendszerében hogyan mutatkozzon az egyház. Ezenfelül zajlik körülöttünk egy digitális átalakulás, és egy nagyon komoly gazdasági átrendeződés is. Ugyanígy átalakulóban van a kereszténység és a világvallások kapcsolata.

Melyik világvallásokra gondol konkrétan?

Az iszlám számos helyen megerősödik. Ennek társadalomfelfogása erősen eltér a keresztény hagyománytól. Közben a szerepe erősödik itt Európában is. Mindezek olyan folyamatok, amelyek közepette az egyház kitart az evangélium hirdetésében. Ez részben átalakulást eredményez, részben pedig útkeresést tesz szükségessé.

Az Ön meglátása szerint az egyház tudatosította ezt az átalakulást, és elindult egy olyan folyamat, amely ezeket a körülményeket figyelembe véve próbálja megtartani, megerősíteni az egyház szerepét a társadalomban?

A legfontosabbnak azt tartom, hogy az egyház megtalálja a személyes vallásosságnak az erejét, amit mindig is vallott. Ám ez a mai ember számára még fontosabb lehet, hogy egy személyes hitet, egyfajta megtérést tudjon megélni. Másfelől erre a személyes vallásosságra építve akkor is tudja gyakorolni a hivatását, érvényre tudja juttatni társadalomformáló erejét, ha nem többségi pozícióban van.  Ma Magyarországon vagy Közép- Európában általában az egyház általában nem tud, és véleményem szerint nem is akar a többségi pozíció erejével fellépni. Erős, személyes érvelésre van szükség, amelyik elfogadja, bár nem tartja kizárólagosnak az egyének jogát arra, hogy a vallásszabadsággal éljenek, és meggyőződésüknek hangot adjanak. Nagyon fontosnak tartom, hogy éljünk a személyes meggyőződés erejével, ugyanakkor használjuk azokat az egyéb társadalmi, vagy politikai tereket, ahol az egyének szerveződnek, és közösségileg is megfogalmazhatják nézeteiket, gondolataikat. A rendszerváltás időszaka óta, mondjuk a 80-as évek végétől kezdve a katolikus egyház újra birtokba vett, illetve részben újonnan alapított egy sor iskolát, visszavett, vagy részben alapított szociális intézményeket. Sokszor és sokféleképpen bátorította tagjait, hogy vegyenek részt a politikai közéletben is. Kétségtelen, hogy elindult egy folyamat, amely a keresztény társadalmi víziót igyekszik megfogalmazni és megvalósítani. Az egyház tényleges hatása ma mégis inkább csökkenni látszik, mint növekedni. Egyfelől jóval több emberhez érünk el, nagyobbak a lehetőségeink, de az a mélység, az a személyes meggyőződés, amelyik emberileg a kereszténységnek a legnagyobb erejét adja, egyelőre nem látszik növekedni.

A papság tud abban segíteni, hogy megértesse ezt legalább azokkal a hívő keresztényekkel, akiket elér? Gondolok itt arra, hogy részint kevés a lelkipásztor, részint pedig közülük sem mindenki érti meg talán ,,az idők jeleit”.

Az a kép jut eszembe, amit egy lelkigyakorlaton hallottam: sófigura bemegy a tengerbe, mert kíváncsi. Amikor teljesen feloldódik a tenger vizében, akkor azt mondja: most már ismerlek téged… Azt értjük meg igazán, amibe bekapcsolódunk. A papoknak, mindenkinek a maga módján meg kell találnia azt a sajátos módot, amivel ők is egészen bele tudják tenni az életüket, a személyes történetüket, a személyes útjukat az evangélium egészébe. Van tehát egy személyes oldala ennek az odaadásnak, és ennek a keresésnek. Az egész rendszer is csak ilyen egyéni odaadásból épülhet és alakulhat át. Ha a pap megtalálja a saját személyes odaadásának ezt a sajátos módját, és akkor azzal tudja legjobban ösztönözni a világi híveket is, és egyáltalán minden hívő embert arra, hogy ők is fedezzék fel a sajátjukat.

Példamutatással…

Példát ad arra, hogy ez a személyes elköteleződés, az újra és újra keresés, az újra és újra odaadás valóságos legyen. Ily módon egymáshoz csatlakozva plébániai közösségekben vagy regionális mozgalmakban, katolikus ifjúsági mozgalmakban, felnőtt kulturális, társadalmi közösségekben valósuljon meg egy közös gondolkodás. Ide csatolhatjuk azt is, amit Ferenc pápa szinódusnak nevez. Az a benyomásom, hogy amikor Ferenc pápa szinódusról beszél, akkor nem pontosan meghatározott lépésekre és átalakulásra gondol, hanem egy olyan, az egyházra mindig is jellemző viselkedésmódot, amelyben a tagok törődnek egymással. Meghallgatjuk egymást, közösen vagyunk úton. Ez egy alapvető hozzáállás, amely látszólag megfelel a mai időknek, valójában viszont azt látjuk, hogy az emberek, miközben állandóan a kommunikáció jelszavát hangoztatják, alig beszélnek egymással. Az egyháznak ebben bátorítania kell a tagjait, hogy beszéljenek Isten titkáról, beszéljenek az ember titkáról, és beszéljenek a kultúra igazi kérdéseiről. Így tudnak kovásszá lenni.

Püspök atya előbb említette, hogy az egyház bátorítja a tagjait a közéleti szerepvállalásra. Meddig mehet el ebben az egyház, vagy egyáltalán a keresztény ember? Hol a határ egyház és állam együttműködése között?

Ezt a határt igazán pontosan nem tudnám definiálni. Az államhatalom a nevében hordozza, hogy valamilyen hatalmi kérdés köré szerveződik. Érdekcsoportok egyensúlyát, anyagi forrássok elosztását kell újra meg újra szabályozni. Az államnak az igazságosság mércéi szerint kell működnie, és ennek megfelelő intézkedéssel ki kell egyensúlyoznia az önző érdekérvényesítés túlzásait. Ezek az emberi természet gyarlósága miatt mindig jelen vannak. Rendezésük csak valamiféle hatalommal lehetséges. Az egyház ezzel szemben a lényege szerint szolgálni kíván, osztani, méghozzá ingyen. Lehet, hogy ezt nem tudjuk tökéletesen megjeleníteni, de Isten végtelen szeretetéből élünk és ezt kell hirdetnünk is. Ingyenes a teremtés, ingyen kaptuk az életünket. A hatalom és az ajándékozás princípiuma alapvetően eltér egymástól. Az egyháznak a maga részéről a saját princípiumához kell ragaszkodnia, és csak annyiban kell rendszerek építésére törekednie, bizonyos mértékig joggal rendezett hatalmi struktúra építésére is, amennyiben ezzel éppen a szolgáló szeretetét képes jobban megvalósítani. A bibliában gyakran látjuk, ahogy a prófétai karizmatikus tekintély kritikus funkciót tölt be a hatalmi, egyébként bizonyos keretek között szintén Istentől megáldott renddel szemben. Saját véleményem szerint a mai vallásosság helyesen keresi a személyes mélységet, helyesen keresi az Isten közelséget. Inkább kezdeném azzal, hogy valaki valódi Isten tapasztalatot keressen, Isten közelségébe jusson, és ebből fakadjon növekvő szociális érzékenysége, a társadalmi igazságosság megvalósítására való vágya, mint fordítva. Az egyház megpróbálja a saját tagjainak a szentség felé való vágyát, a szentségek iránti, Isten felé vezető vágyát megerősíteni. Ugyanakkor gyakran éppen ezt az utat hitelesíti az, hogy ha a karitatív tevékenységbe vagy a társadalom igazságos átalakításának a munkájába jobban bekapcsolódik valaki. A fordított út – hogy az igazság vágyától vezérelt ember, miután már sokat tett a felebarátaiért, hitre ébred, belátja, hogy az igazság és a szeretet végső forrása csak Isten – számomra kevésbé ismert, bár elvileg nem kizárt.

Sárközi János

Fotók: Magyar Hírlap/Facebook