Jézus végtelen szeretetét és irgalmát szeretném hangsúlyozni a mai világban

Püspök úr, Ön azon kevés magyarországi keresztény egyházi vezető közé tartozik, aki nagyon sokat szerepel a médiában. Különböző beszélgetős műsorokba hívják, sőt saját műsora is van. Napjainkban, ha a kereszténységről esik szó a közbeszédben, általában az elfordulás, kiábrándultság, kiüresedés, fogyatkozás és hasonló fogalmakkal találkozunk. Önnek mi a véleménye erről, mit tapasztal?

Nekem az a sajátos helyzetem, hogy már több mint 40 éve lelkész vagyok, 1982-ben szenteltek fel, úgyhogy a lelkészi munkának az első, majdnem egy egész évtizedét a kommunista időben éltem, még ha az egy puha kommunizmus is volt már akkor. Azokat az éveket nem minősíthetjük már egy igazán egyházüldöző időszaknak, de azért emlékezhetnek rá, hogy milyen volt akkor az egyházak megítélése, és milyen lehetőségeink voltak. Az 1989-90-es esztendő, a rendszerváltás egy egészen különleges időszak volt. Főleg a 90-es évek első fele és közepe pedig már megint egy újabb szakaszt jelentett. Ezt csak röviden azért vázolom így, mert a rendszerváltás előtt kevés lehetőség, sok tilalom és sok külső korlátozás volt az emberekben. A kereszténység és a hit iránti érdeklődés viszont nagyon intenzív volt azokban, akik fel merték vállalni. Viszonylag kevesebben voltak az egyháznál, de azok nagyon aktívak voltak, annak ellenére, hogy még volt egy adag félelem is. Én természetesnek tartottam, hogy lelkészként meglátogatom a családokat, és hívogatom őket istentiszteletre és konfirmációra, meg egyéb más alkalmakra. Ilyenkor nem egyszer átéltem, hogy becsapták előttem az ajtót, mondván, egy pappal nem tárgyalok, vagy párttag vagyok, tessék engem békén hagyni. Akik viszont az egyházhoz tartoztak – még ha többnyire idősebb emberek is – mindent megtettek, hogy mélyebben gyökerezzenek az egyházban. Így érkeztünk el a rendszerváltáshoz, ami váratlanul egy nagy kapunyitást hozott magával.

  Előfordult, hogy elég sokan az ajtót korábban rám csapók közül is bejöttek, és én sohasem hibáztattam őket, sosem mondtam, hogy szégyellje magát, hol volt eddig, miért a pártban volt, miért nem nálunk. Fiatal, lelkes emberként azt mondtam, hogy örülök, hogy itt vannak. Aki eddig nem volt megkeresztelve, azt megkereszteltük felnőttként, ha a gyereket akkor, 20 évesen akarták esetleg megkereszteltetni, annak sem volt akadálya. Egymás után nyíltak az egyházi iskolák és más intézmények, jött egy nagy nekibuzdulás, lelkesedés, és ez nagyon jó volt. Ez a kezdeti ragyogás és lelkesülés néhány év után fokozatosan kezdett visszaesni, és most sok szempontból visszajutottunk a 80-as évek szintjére. Ez az én aggodalmam, hogy kevés maradt meg abból a lendületből. Nézzük meg csak a legutóbbi népszámlálási adatokat: legsokkolóbb az volt, hogy a vallási hovatartozás kérdésére az emberek 40%- a nem válaszolt. Nem volt kötelező, de a nemzetiségi hovatartozásra, egészségügyi állapotra vonatkozóan sem volt kötelező, azokra a kérdésekre mégis sokkal többen válaszoltak. Tehát az embereknek majdnem a fele nem vállalta nyilvánosan, melyik felekezethez tartozik.

A római katolikus egyháznál a legutóbbi népszámlálás drámai csökkenést mutatott, több mint 1 milliós fogyás jelent meg a 10 évvel ezelőtti adatokhoz képest. Hogyan alakult ez a Magyarországi Evangélikus Egyháznál?

Mi alaposan felkészültünk a népszámlálásra már előzetesen is, nemcsak kampánnyal, hanem a számokat is megnéztük, hogy mit mutattak a korábbi években. Tízévenként voltak népszámlálások, és egy bizonyos csökkenést láttunk már a 2000 és a 2011 közötti időszakban is, és számoltunk azzal, hogy ismét mutatkozik majd csökkenés. Ezt szem előtt tartva egy viszonylag intenzív kampányt folytattunk, ami egy kisebb egyháznál szerintem könnyebb, mi jobban fel tudtuk a figyelmet hívni arra, hogy evangélikus embereket keresünk. Nemcsak azokat, akik aktívan részt vesznek az egyházi életben, hanem olyanokat is, akiknek valami kötődésük, valami emlékük van az evangélikus szálról. Lehet, hogy csak a nagymama volt evangélikus, vagy evangélikus iskolába járt egy ismerősük, vagy az evangélikus szeretetszolgálattal, pl. egy öregotthonnal voltak kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy ezzel sikerült jól megszólítani az embereket, és – ha nem veszik nagyképűségnek – azzal a társadalmi jelenléttel is, amit éppen az elején Ön említett. De nem csak én tettem meg ezért mindent személyesen, hanem rajtam kívül még sokan, többek között Prőhle Gergely országos felügyelő is.

Ő egy eléggé közismert ember, volt diplomata, volt államtitkár, de nagykövet is Németországban, tehát egy elismert ember, aki ráadásul politikailag is nagyon kiegyensúlyozott, és rajta keresztül is elég jól megismerték az evangélikus egyházat. Az én megszólalásaim is ezt a célt szolgálták, ennek ellenére nálunk is mutatkozott veszteség, ha nem is akkora mértékű, mint a katolikus és a református egyházban Nem dicsekedni szeretnék, de talán az evangélikus egyház egy kicsit önkritikusabb hangot ütött meg, mint más egyházak. Mi nem kezdtünk bele számháborúba, hogy ,, ha így, vagy úgy számoljuk, akkor mégsem olyan rossz eredmény ez.” A legelső gondolatunk az volt, hogy szükség van komoly önvizsgálatra, mert ezek szerint nem volt mindenben hiteles a szolgálatunk. Ugyanakkor meg is köszöntük mindenkinek, akik evangélikusnak vallották magukat, nehogy úgy érezzék magukat, mint a diákok, akik azt hallgatják, hogy a tanár a hiányzókat szidja, de éppen azoknak mondja, akik jelen vannak. A bűnbánat és köszönet mondás mellett elszántuk magunkat, hogy kijelölünk egy olyan programot, amely segít abban, hogy az evangélikus egyház sokkal tudatosabban hitvalló egyházzá váljon. Erre kiváló alkalmat, hogy az 1530-ban elfogadott Ágostai hitvallás 500 éves évfordulójára készülhetünk 2030-ig. Tulajdonképpen ez az a dátum, amelytől kezdve önálló evangélikus egyházról lehet beszélni. A tudatunkban szeretnénk megőrizni ezt az ágostai hitvallású egyházat, és arra biztatjuk az embereket, hogy legyenek hitvalló evangélikusok, és hitvalló keresztények.

Mégis, milyen gyakorlati tanácsot adna azoknak, akik szeretnének tenni valamit annak érdekében, hogy a keresztény értékek láthatóbban jelenjenek meg az egész társadalomban? Mit kell tenniük a mindennapokban?

Jézus missziói parancsára hívom fel a figyelmet, ami az volt, hogy menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet. Jézus nagyon érdekesen először elhívta a tanítványokat, hogy jöjjetek, utána szinte egy lélegzettel pedig elküldte őket, hogy menjetek. Nem elég azt érezni, hogy valaki ezt a hívást kapta, hogy most ő Jézus tanítványa, templomba jár, bibliaórákra vagy más vallási programokra, vallásos estekre, hanem ki-ki érezze azt, hogy a hívással együtt van egy küldés, egy küldetése is. Ez az a bizonyos hitvallásos keresztyénség, amire utaltam. Kilépés a társadalomba. A reformációban ugyanez megvan, mert Luther nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a keresztyén ember a maga világi hivatásában is keresztyén kell, hogy legyen. A hivatással kapcsolatosan van Luthernek egy fontos megfogalmazása: „Az a szolgálólány, aki felmossa a templom kövezetét, ugyanúgy istentiszteletet végez, mint az az érsek, aki az oltár körül forgolódik.” Ez egy nagyon komoly teológia állítás, hogy az istentisztelet a világi munkában is megvan. Tehát ha valaki tisztességgel végzi a munkáját asztalosként, mérnökként, orvosként, gépkocsivezetőként, azon keresztül is tanúságot tehet arról az Istenről, akitől erőt kap a munkájához, és akiben hisz. Megint csak Luthert hadd idézzem – ő szerette az ilyen ütős, frappáns megfogalmazásokat – azt mondja: ,,Ha egy kocsis megtér, azt először a lovai fogják észrevenni.”

Ha valaki a mindennapi életben tisztességesen bánik a munkatársaival, a rábízottakkal vagy éppen a betegeivel, akkor azt észre fogják venni. Nem csak a templomban kell keresztyénnek lenni, hanem a templomon kívül is. Ferenc pápa egyszer még Bergoglio érsekként a Jelenések könyvéből idézte Jézus szavait, hogy: ,,Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek”. A jelenlegi pápa ezt úgy értelmezte, hogy nemcsak a lelkünk ajtaján kopogtat, hogy be akar jönni, hanem a templom ajtaját zörgeti belülről, hogy ki akar jönni. Nem akar a falak között maradni, és mi se csak az istentiszteletek alkalmával beszéljünk Jézusról, hanem tanúskodjunk róla a hivatásunkban, a hétköznapokban.

Püspök úr, Önnek nemrégiben megjelent egy könyve, Júdás, az elveszett tanítvány címmel. Kicsit szokatlan témaválasztás, nem sokan foglalkoznak egy egész kötetben Júdással. Mi volt ezzel a célja? Lehet mondani, hogy kicsit provokatív szándékkal is tette?

Beismerem, hogy elsőre meghökkentő lehet, hogy miért ír valaki könyvet Júdásról, hiszen ő a gonosz, aki Jézust elárulta. Ennek ellenére örömmel látom, hogy nagyon jól fogadták ezt a könyvet, már második kiadásban jelent meg. De a lényeg az, hogy én ebben a könyvben elsősorban nem Júdásról akarok beszélni, hanem Jézusról. Jézus végtelen szeretetét és irgalmát akarom hangsúlyozni a mai világban, amely olyan nagy, hogy még akár egy mihaszna Júdást is megtalál. Senki ne érezze esélytelennek magát, senki ne érezze, hogy ő olyan nagy bűnös, hogy vele Jézus már nem tud mit kezdeni. Az irgalom megnyilvánulási formáit vizsgálom ebben a könyvben. A magyar irodalomban sem ismeretlen ez, mert Márai Sándor, Kodolányi János és Wass Albert is ír Júdásról, és nem is mindig csak negatívan.

Meglátják benne a bűnös és esendő embert, akiben mi is gyakran magunkra ismerhetünk. Én azt próbálom hangsúlyozni, hogy ha Júdás megvárta volna Jézus megbocsájtását, ahogy Péter is megtette, akkor Júdás akár nem csak elveszett, de megtalált tanítvány is lehetne. Talán egy kicsit úgy, mint a tékozló fiú, aki bármennyi rosszat is csinált, végül mégis csak visszakerült az atyai házhoz. De vehetnénk a jobb lator történetét is, akinek élete utolsó pillanatában bocsátott meg Jézus, tehát soha nincs késő bűnbánatot gyakorolni.

Az egyik ilyen könyvbemutató alkalmával Ön azt mondta, hogy olyan egyházról álmodik, amelyik nem fordít hátat senkinek. Csak álom ez?

Én azért kritizálom nyugodt lelkiismerettel az egyházat, mert azzal magamat is bírálom. Azt gondolom, hogy van még mit tökéletesítenünk, hogy ne legyünk kirekesztők, fennhéjázók. Az előbb említett népszámlálási eredmények eléggé figyelmeztetnek bennünket, hogy a gőgös, vagy a hatalomhoz túlságosan közel álló egyház nem feltétlenül vonzó az emberek számára. Sokkal hitelesebb egy szolidáris, a kirekesztettekkel, a szegényekkel együttérző egyház. Egyik ilyen példa romák helyzete, főként az északi megyékben, ahol együtt szolgálok Kocsis Fülöp érsek-metropolita atyával. Nem könnyű megoldani a társadalmi helyzetüket, de odafigyeléssel, tapintattal, lehajlással lépésről-lépésre beljebb lehet menni. Ha már Kocsis Fülöp atyát említettem, szeretném hangsúlyozni, hogy mindig az együttműködésre törekszem a többi keresztény egyházzal is, így a reformátusokkal is természetesen. Én azt vallom, hogy az egyházak egymásra vannak utalva, és nem csak ökumenikusan kell gondolkodni, hanem szolidárisan is. Ez megfelel annak a képnek, ahol Pál apostol az egyházat Krisztus testéhez hasonlítja. A fej Krisztus, és különböző tagjai vannak. Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, és ha dicsőségben részesül az egyik, dicsőségben részesül a másik is.

Püspök úr az imént említette az egyház és az állam kapcsolatát. Hol a határ az egyházak és az államhatalom együttműködése között?

Az együttműködésre megvan a szándék, 2020 márciusában alá is írtunk egy teljesen korrekt módon előkészített megállapodást Magyarország Kormánya és az egyház között arra vonatkozóan, hogy milyen egyházi fejlesztéseket támogat az állam. Ebben szerepel óvodák építése, parókiák javítása, egyházi múzeumok és hasonlók. Nagyon fontosnak érzem, hogy minden állami támogatás transzparens legyen, és tudja az egyház, hogy mire lehet számítani, és egymásról is tudjuk mi, egyházak hogy a számarányunknak megfelelően milyen támogatásban részesülünk. Az a lényeg, hogy átlátható és tervezhető legyen, ezért fontos az említett szerződés is. A mostani zsinati ülésünkön azzal kapcsolatban fogalmaztam meg kritikát, hogy nem jó, ha az állammal való együttműködés vagy az államhoz,  kormányhoz való viszony az mindig csak a pénzről szól, ráadásul a pénznek egy nem áttekinthető áramlásáról.

Az teljesen elfogadható, ha az állami költségvetésben elfogadott támogatást megkapjuk, főként olyan társadalmi felelősségvállalással együtt járó célokra, mint az oktatás, diakónia, szeretetszolgálat, gyűjtemények vagy templomépítés. Mert egy közösség saját erőből nem tud egy templomot felújítani, vagy újat építeni, templomokra pedig mindenütt szükség van. Olyankor fogalmaztam meg kritikát, amikor ezek a az államtól érkező támogatások úgynevezett egyedi megítélés alapján, nem tervezett, nem transzparens módon, hanem sokszor egyfajta lojalitást várva cserébe, és ezáltal bizonyos patrónus-kliens viszonyra emlékeztető módon érkeztek. Azt hiszem, hogy az elmúlt hónapok eseményei a református egyházat, de ezen keresztül a többi egyházat is ráébresztette arra, hogy nem jó, ha az egyház nagyon közel kerül a hatalomhoz. Nem akarunk ellenzéki egyház lenni, együtt akarunk működni az állammal, de ezt nem lehet valamiféle szavazatmaximálási szándékhoz kapcsolni.

Szlovákiában elég kis számú a magyar ajkú evangélikus közösség. Hogyan tudnak kapcsolódni a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz?

Családi gyökereim is vannak, apai nagymamám Sáros megyéből származik, de lelkészként is nagyon fontosnak tartottam, hogy gyakran meglátogassam a gömöri régiót, éppúgy, mint a nyugati vidéket, Pozsony környékét és a Mátyusföldet. Sajnos, az ottani magyar evangélikus egyháznak nincs saját egyházi szervezete, és a szlovák evangélikus egyházba vannak betagozódva. Voltak olyan időszakok, amikor tudatosan folyt az elszlovákosítás a magyar gyülekezetekben, ilyen hely volt Sajógömör, Hosszúszó, Tornalja, vagy nyugatabbra Alsószeli. Sokáig nem nagyon engedtek oda magyart lelkipásztort, Rusznyák Dezső szolgált Gömörben, most ment nyugdíjba, de hála Istennek van utánpótlás. Nemrégiben szenteltem fel Lóczy Tibort, aki már felnőttként, 40 év fölött tért meg és kezdett teológiát tanulni. Őt felvidéki, főleg gömöri szolgálatra küldtem,  a nyugati oldalon pedig Nagy Olivér kapott erre megbízást, hogy az egész Felvidéken szervezze a magyar munkát. De nemcsak ők végeznek szolgálatot, hanem 6-8 átjáró magyarországi lelkészünk is, én ezt sokszor úgy szoktam emlegetni, hogy ez az egyházi kishatárforgalom.

A jelenlegi szlovák egyházvezetéssel mostanra sikerült rendezni azokat a viszonyokat, amelyek korábban nem voltak teljesen őszinték. A reciprocitás elve alapján, ahová lehet, mi is itt, Magyarországon küldünk szlovák lelkészeket, csak már sajnos, kevés, aki szlovákul tudja végezni az istentiszteleteket. Szükség lenne rájuk, ahol még viszonylag nagy számban élnek szlovák anyanyelvű evangélikusok, mint Békéscsaba, Szarvas környékén, de ugyanúgy Nógrád megyében is, Terényben, Felsőpetényben, Sámsonházán és még néhány helyen. Egy személy van, Fabulya Hilda lelkésznő, akit megbíztunk a magyarországi szlovák evangélikus egyházi élet gondozásával. Ennek ellentételezéseképpen pedig a szlovák evangélikus egyházi vezetés feljogosította Nagy Olivért, hogy a felvidéki magyar evangélikusok egyházi életét szervezze. Tornalján kaptunk egy épületet, amely missziós központként szeretnénk használni. Van egy nemzedékváltás a lelkészek és püspökök körében, amely lehetővé teszi az előbbinél jobb, gyümölcsözőbb együttműködést. Épp ezért hangsúlyosan nagyon fontosnak érzem a személyes kapcsolatot a magyar és szlovák lelkészek között. Éppen az említett népszámlálás is figyelmeztet bennünket, hogy itt is, ott is fogyunk, és ha meg akarunk maradni, mindenképpen össze kell fognunk.

Sárközi János

Fotó: wikipépdia/fb/evangelikus.hu