Hiszünk a tárgyalkotás több ezer éves hagyományában

P.K.: Sziasztok, üdvözöllek benneteket. Kezdjük is az elején. Hogy lett belőletek képzőművész, mi inspirált arra, hogy elinduljatok a szobrászat útján?

SZ. L. – A Kis-Duna ugyanolyan szép itt, mint a mi környékünkön. A barátom szobrászata ugyanilyen környezetből való, csak kicsit messzebbről, a Körös partjáról. Arra a kérdésre, hogy miként lettünk szobrászok, mindkettőnk nevében elmondhatom, hogy már a középiskolában is érdeklődtünk a művészetek iránt, ott tanultunk meg rajzolni, ott indultunk el ezen az úton. Jani például már a főiskola előtt megismerkedett az alkotószellemmel, az ehhez a művészethez szükséges eszközhasználattal, ugyanis igazi, komoly nagy szobrászok vették maguk mellé. Mi több mint 25 évvel ezelőtt Mezőtúron egy művészeti szimpóziumon találkoztunk és azóta is tart a szakmai és művészi együttműködésünk.

L.G.J – Rákapcsolódnék Laci gondolataira, ugyanis nem csak munkakapcsolat, hanem barátság is kialakult kettőnk közt. Furcsa módon a barátságunk azonnal nagy mélységet ölelt át, mihelyt kitudódott, hogy én Szarvason szlovák névvel, ő pedig Szlovákiában magyar néven alkot – érdekes paradoxon ez. Na és ettől a találkozástól kezdve a kollegális kapcsolatot folyamatosan mélyítettük. Először azért érkeztem Galántára, mert a gyerekkori – a halakkal, a hálókkal és a halászattal kapcsolatos – élményeimet szerettem volna szoborba önteni, és ehhez nagyon jó ötleteket, tanácsokat és művészi ötleteket kaptam Laci barátomtól, hála ugye a nagyon hasonló természeti környezetnek.  

P. K: Tehát, akkor mondhatjuk, hogy a bronzöntészet volt az, ami első körben összekötött benneteket.

L. G. J.: Igen, igen. A már említett első szimpózium egy bronzöntő szimpózium volt. Ott a formázás, az öntészet, az anyagokkal való küzdelem az, ami megalapozta a barátságunkat. Nagyon hasonló gondolatiság vezérelt minket. Fontos szempont volt mindkettőnknél, hogy térrel, tömeggel, különböző irányokkal próbáljunk szoborkompozíciókat létrehozni. És mind a mai napig az is.

 
P. K: Mindenképp meg kell említeni, hogy László bronzöntő műhelyében készülnek azok a monumentális bronzszobrok, amelyek Pozsonytól – Kassáig, egész Szlovákiában megtalálhatóak. Mesélnél kicsit a műhelyedről?

SZ. L.: A bronzöntés magában egy művészeti szakma, de mivel én műkovácsnak vagyok kitanulva így nagyon könnyen elsajátítottam a bronzöntést. Nyíregyházán tanultam ki és azóta is ez a szakma a fő megélhetési forrásom. Világéletemben közel állt hozzám a monumentális szobrászat. Egy érdekes dolgot hadd meséljek el. Volt rá példa, hogy beadtam egy pályázatot, amit ha nem én nyertem meg, hanem egy kolléga, ő felkeresett és engem bízott meg a szobor realizálásával. A bronzöntő műhelyem tehát végigkísérte a teljes pályafutásomat és látta az összes nagyobb szobrot, amire rátettem a kezem.     

P. K: Így a saját műhelyből térjünk át akkor a saját alkotásokra. Meséljetek kicsit arról mi jellemző a ti szobrászatotokra?

L.G.J.: Ahogy már említettem én a gyerekkori emlékeimből kovácsolom a szobrokat. Fő tematikám a halak, ez vált a szobrászati kifejezőeszközömmé. Készült is belőle jópár kiállítás. A művészetemben megpróbáltam a „halságot” összekapcsolni annak bibliaiságával, hogy a halászok voltak Jézus első tanítványai és hasonló szimbolikákkal.

SZ. L: Ami engem illet, én is gyakran használom és használtam a bibliai szimbólumokat. Ahogy Janira, úgy rám is igaz, hogy a komoly nagy szobraim mindig visszavezethetőek bibliai témákra. Hiszen gondoljunk csak bele szinte nincs is olyan életszituáció, amire ne találnánk példát a Bibliában.

P.K.: Laci, a Te munkásságodban azért jelen van a háborúellenesség. Mi motivál téged, hogy születtek meg ezek a műveid?

SZ. L: A háborúellenesség az én alkotásomban attól a naptól kezdve van jelen, hogy kitört az orosz-ukrán konfliktus. Valami itt átfordult bennem – lehet, hogy az életkoromból is kifolyólag – és úgy gondoltam be kell fejezni a társadalmi megrendelésekre készült alkotásokat és bele kell fogni valami sajátba, hogy nekem is legyen saját szobrászatom, egyéni kifejezőeszközökkel. Tankcsapdákat kezdtem alkotni, amelyeket összekötöttem saját szervezésű művésztalálkozókkal, amelyeknek az volt az üzenete, hogy „Bármit csak háborút ne!” Egészen mostanáig foglalkoztam is a háborúval, de most, hogy még mindig nyakig benne vagyunk az embereknek másra van szüksége – a szépre, a jóra és vigaszra. Ma már eszerint igyekszem alkotni.

P. K: Kialakulóban van a művészetnek egy új ágazata – a fesztiválművészet. Az én elgondolásom szerint ez annyit jelent, hogy vannak szobrok, amelyek kifejezetten egy rendezvényre készülnek, és a fesztiválozók két koncert között elgondolkodhatnak az alkotás üzenetén. Erről mesélnétek kicsit?

L. G. J.: Az én elsődleges célom az „emberhalászat”, vagyis, hogy olyan embereket találjunk meg a plasztikákkal, akik a békét a szeretetet és a szépet hozzák el és tudnak egymással kapcsolódni. Szerintem egy fesztiválnak a legfőbb küldetése az, hogy embereket hozzon össze a zene, a művészetek és az irodalom által és ezek az ágazatok ne csak a fesztiválozókhoz, de egymáshoz is tudjanak kapcsolódni.

SZ. L.: Nálam nagy múltja van a fesztiválművészetnek. Körülbelül 10 éven keresztül jártam a Pohoda fesztiválra, ahol mi foglalkoztunk a képzőművészeti résszel. Ezt az örökséget azóta a gyerekeim viszik tovább. Érdemes ott kiállítani, ahol sokan megjelennek, hiszen a galériákba egyre kevesebb új érdeklődő tér be. De egy több ezres fesztiválon, ha csak páran is, de reagálnak rá, elgondolkodnak rajta, utána néznek, már volt értelme.

P. K: Miből készülhetnek ilyen fesztiválszobrok?

SZ. L: A legújabb projekten belül készült szobraim pléhordóból készülnek – könnyűek és nagyon nagy méretre összeszerelhetők. Én úgy gondolom, hogy az a pazarlás, amit a nagyvilág végez, az felszólít arra, hogy hulladékanyagokból, másodfelhasználású anyagokból alkossunk. Változott a világ a szobrászatot illetően is. Már nem az emlékművek, hanem rövid életű szobrok a menők. Elsősorban nem a mások tiszteletére állított bronz szobrokra van igény, hanem az élet aktualitásait, folytonosságát megragadó művekre. Azokra, amik pár évig egy helyen vannak, majd áthelyezik őket és teret kapnak más szobrok, más művészek.

P. K: Milyen jövőbeli terveitek vannak, van-e konkrét nagyszobor, amit szeretnétek megvalósítani?

SZ. L.: A trencséni Vág folyón szeretnék egy nagy kompozíciót elhelyezni. Egy világűrt, egy univerzumot szeretnék a vízre helyezni. Egy igazi forgatagot képzelek el hordókból. A koromból kifolyólag szeretnék egy összegző nagy szobrot csinálni. Jelenleg ez éltet és ebbe szeretném belefektetni a tudásom egészét.  

L. G. J.: Én egy következő kiállítás létrehozását tervezem. Szeretnék újabb kompozíciókat létrehozni és továbbra is szeretnék Lacival együtt dolgozni.

P.K: Ti, mint szobrászművészek, mit szeretnétek átadni az utókornak? Milyen üzeneteket kódoltok az alkotásaitokba?

L.G.J.: Én azt gondolom, hogy mindkettőnk legkomolyabb hitvallása és üzenete az, hogy hiszünk a tárgyalkotás több ezer éves hagyományában és ezt szeretnénk folytatni és erre szeretnénk felhívni a figyelmet.

SZ. L.: Nem szeretnék rengeteg szobrot felhalmozni , mert nem látom értelmét, de mindenképp szeretnék nyomot hagyni ebben a virtuális világban.   A művészet út, út az emberi boldogsághoz. A szellemiséget kell megtalálni, hiszen a művészi tevékenységnek kulturális-, szellemi értéke van.

P. K.: Nagyon szépen köszönöm a tartalmas beszélgetést, és további sikereket kívánok.