Hit nélkül nem érdemes élni - Beszélgetés a százéves Tóth Tiborral

– A családban volt hasonlóan idős ember a rokonságban?
– Igen, az apai nagyanyám. Ő is idős kort ért meg, 94 éves volt, amikor meghalt.

Mivel telnek a napjai egy százesztendős embernek?

Olvasok, rádiót hallgatok, informálódom, hogy mi történik a világban. Leginkább könyvtári könyveket olvasok. A helyi történelmet szeretem, az érdekel a legjobban. Az ember, ha már nem tud mindenhová elmenni, legalább a helyi történeteket ismerje. Jó visszaemlékezni a régi eseményekre, és az is érdekel, hogy most mi zajlik itthon és a környéken.

Melyik korszak volt a legszebb az életében?

Nyilván a fiatalság. (nevet) Amikor fiatal az ember, nincs még elég információja a világról, és azt gondolja, minden marad, ahogy van. Pedig semmi sem örök az életben. Még ha valami sokáig tart is, az sem örökkévaló. Néha történnek fájdalmas dolgok, azokból is sok minden örökre megmarad bennünk – egy seb, egy emlék. A háború utáni idők például nagyon nehezek voltak: a bizonytalanság, a kitelepítések. Az ember érzi, hogy sok minden félresikerült. Talán, akik bevezették az új rendszereket, jónak hitték, de nem lettek tartósak. A háború, Trianon – ezek örök sebek maradtak. Fájdalmasak annak is, aki elszenvedte, és annak is, aki okozta.

Itt járt iskolába Gútán. Ebből mire, kire emlékszik legszívesebben?

– A polgári iskola igazgatójára, Molnár tanár úrra. Ő volt az igazgató, ott is lakott az iskola melletti tanítói lakásban. A polgári iskola akkor olyan volt, hogy aki 4 osztályt kijárt, az már középiskolának számított. A papok közül pedig legszívesebben Czigány Imre káplánra emlékszem. (elérzékenyül). Nagyon törődött a fiatalsággal, a legnehezebb időkben is. Jó barátságban voltunk, de sajnos őt is elérte a hatalom keze: a kommunista időkben bebörtönözték, mert a fiatalokkal foglalkozott. Akkoriban már nem nézték jó szemmel, ha valaki keverte a politikát a hitélettel.

– Részt vett valamilyen egyesületben? Cserkészet, iparoskör, színjátszókör?

– Színjátszókörben nem voltam tag, de a szereplőkkel kapcsolatban álltam. Onnan választottam a feleségemet is. Nagyon tehetséges volt, ismerték a környéken, az egész községben. Az iparoskör vezetője Takács Gábor volt, meg Altia bácsi, a szíjgyártó. A bírót Madari Miklósnak hívták akkoriban. Tánczos Ignác volt a molnár, télen mindig járta a malom környékét, hogy a jég kárt ne tegyen. Mi meg a Dunáról hordtuk a jeget a jégvermekbe.

Mekkora a család, hány unokája és dédunokája van?

Öt gyermekem van, tizenkét unokám és tíz dédunokám. Gyakran meglátogatnak, tartjuk a kapcsolatot. Megkérdezik, mit olvasok, mit szeretnék, mit hozzanak. Sokat kérdezgetnek, én meg mesélek nekik.

- Mire emlékszik vissza legszívesebben, mi volt élete legörömtelibb időszaka ?

– Nehéz kérdés. Gondolkodnom kell rajta. De hát az ember azért van, mert gondolkodik. Gondolkodom, tehát vagyok, nem igaz? (nevet) Ez az ember tragédiája is: hogy gondolkodik. Aki nem gondolkodik, annak könnyebb, csak él a világban. De aki gondolkodik, annak nehezebb, mert az élet mindig visszahat rá, tervezni, dolgozni kell, hogy menjen előre a világ.

– Amikor hazajött a hadifogságból – mert ugye leventeként vitték el –, mihez kezdett? Talált munkát?

– Igen, a szakmámban próbáltam elhelyezkedni. Textiles vagyok. Győrben tanultam a szakmát, textilkereskedőnek. A háború után a kereskedésekből állami vállalatok lettek, például a híres Baťa cég is, ami cipőgyártó is volt. Később államosították, és több kisebb üzemet is összevontak. Abban az időben, amikor az államosítás megtörtént, elhelyeztek engem is, gondoskodtak róla, hogy legyen munkám. Képeztek is bennünket – mezőgazdaságban, kertészetben, iparban.

- Templomba járó, vallásos ember. Miért fontos ez Önnek?

– Azért fontos, mert az ember tudja, miért van a világon. A hit ad értelmet.

– Végül, adjon valami jó tanácsot a gútaiaknak. Hogyan érdemes élni?

– A jó tanács mindig jól jön az embernek, de egy igazság van: Ha valakinek van hite, annak érdemes élni.
Hit nélkül nem érdemes élni.

Köszönöm szépen a beszélgetést, és további jó egészséget kívánok!

Sárközi János

Fotó: Kürti Emese