A történelem hajnalán

Szlovákia déli tájain már több ezer évvel ezelőtt élt vadászó, eszközöket használó Ősember. Allatbőrbe öltözve barlangokba húzódott, ott vészelte át a jégkorszak időszakát. Ebben az időben a családi közösség központjában az asszony, a nő áll (a matriarchátus időszaka).

A férfiak csonthegyű lándzsákkal vadásztak a vadállatokra. Ugyanez az eszköz szigonyként a halak megszerzésében is szerepet játszott. Az asszo­nyok gyűjtögettek: ehető magvakat, növények édes gyökerét, fák rügyeit. Ebből a korból a Csallóközben még emberi nyomokra nem akadtak.

Az átmeneti kőkor- i. e. 10 000-8000-ben vette kezdetét - vidékünkön kevés bizonyítható leletet hagyott maga után. Az újkőkor vagy csiszolt kő­korszak i. e. 5000-3500 körül kezdődött. Ekkor már felgyorsult az ember fejlődése. Halászó szigonyait csontból, fából alkotta meg, kőgyaluval csi­szolta s tette alkalmassá a mocsári-folyóparti használatra. Magasabb fek­vésű folyópartokon megtalálhatók táborhelyeik. Az ekkor élt ember már értett a kő csiszolásához, átfúrásához (kőbalta, kőkapa stb.). Csiszoló ko­rongokat (kőgyalut) találtak Paton, Izsán és Dunamocs közelében. Duna- mocsnál a földmunkák során felszínre került egy kapa alakú csiszolt kő, felső harmadának közepén kör alakú nyílással. Ebbé nyelet helyezhetett a kor embere.

Tehát emberősünk Gútához közel már 4000 évvel ezelőtt művelte a föl­det., rendelkezett kőkapával. A múlt század végén a Csallóközben Végh Adorján gyűjtött össze kőszerszámokat Nemesóesán, Ekelen, Nagykeszin. Ebenhöch Ferenc Aranyoson, Csicsón, Kiskeszin, Komáromban és az akkori Bálványszakállason összesen 14 darab pattintott és csiszolt kőeszközt talált.

A Kis-Duna mátyusföldi oldalán, Vágsellyén és a Duna melletti Dunaradványon feltárt lelőhelyek arról tanúskodnak, hogy az itt előkerült agyagedé­nyeket - vonaldíszes kerámia-maradványok - gazdáik már a kalásztermés magvainak tárolására használták. A földművesség és a fazekasság már - ha csak átmenetileg is - helyhez kötött életmódot feltételez.

A réz- vagy bronzkor kezdeti szakaszából származó közeli leletek (i. e. 2500-1800 év között) vallási hiedelmekről vallanak. Egyes műveltségi for­mákban (régészeti kultúrában) halottaikat kuporodott helyzetben temették el, és a másvilági útra edényeket, használati tárgyakat is mellékeltek.

Más hasonló korú kultúrák vallási hiedelmei alapján halottaikat ham­vasztásos rítussal temették el. A közeli Virt határában feltárt hamvasztásos sírokban bronzkori tárgyakra bukkantak. Bronzkori települések voltak Radvány, Virt, Marcelháza és Hetény közelében.

A réz- vagy bronzkori lelőhelyek közül gazdagok a zsitvatetői és marcelházi urnatemetők.

A vaskor (i. e. 1000-800-ban vette ez a kor kezdetét) idején, a történelem előtti (prehisztorikus) időben az ember még szoros kapcsolatban állt termé­szeti környezetével. Telephelyeit úgy szemelte ki, hogy a vadállatoktól, a vi­zek áradásától ne legyen veszélyeztetett. Ahol ilyen védett, magasabb helyet nem talált, cölöpökre építette lakhelyét, dr. Alapy Gyula: „Kamocsai cölöp építmények" c. tanulmányában közli, hogy a kamocsai szivattyútelephez kö­zel a csatorna medrében 3 méter mélységben földbe vert és elkorhadt cölöp­maradványokra bukkantak. Ezek a valószínűleg emberi hajlék cölöpépítmé­nyei i. e. első évezredéből való.

A vaskor későbbi időszaka már konkrét, meghatározó népelemekhez kapcsolódott. A Csallóköz szomszédságában és a Kárpát-medence más tája­in egymás mellett vagy egymást követően szkíták, kelták, illírek éltek. A kel­ták a IV. században özönlötték el tájainkat. Ok voltak az őskor legműveltebb népe. Általában nagy folyók közelében hozták létre otthonaikat. A Duna fo­lyó neve is a kelta korból származik. Megyeres közelében az 1900-as évek elején avar sírokra bukkantak. A kavicsbányánál száznál is több avar sírt ta­láltak a kavicsrétegbe ágyazva. Lovasnomád nép sírjai kerültek napfényre. Az avarok több mint 250 évig éltek vidékünkön.

Az avarokat megelőzően a népvándorlás kezdeti szakaszában más népek is előfordultak tájainkon. Az időszámításunk kezdetén a dákok, majd a ró­maiak éltek hosszabb ideig szomszédságunkban, a Pannónia néven ismert római tartományban. Bár a Duna volt északi határvonaluk, gyakorta tartóz­kodtak annak bal partján is, eljutva egész Trencsénig. Római korból szár­mazó rézpénzeket találtak Gútán, Kamocsán, Szimőn és Naszvadon.

Ebben az évtizedekben éltek itt még kvádok, szarmaták, germánok és a hunok, akik fél évszázadnál hosszabb időt töltöttek nálunk. Ezután a gepidák következtek.

„A már említett avarok törzsei a VII. század körül a szlávok elődeivel kö­zösen hozták létre a pannóniai szláv államot, amelyet nagymorva fejedelem­ségnek is neveznek."

A szlávok számos helyen létesítettek ún. mocsárvárakat, különféle erő­dítményeket. A legismertebb erődítményük vidékünkön a Duna mentén Vi­segrád volt. Egy-egy ilyen nagyobb föld- vagy mocsárvár (grad) körül tömö­rültek szláv csoportok. Nevezetesen az egymással érintkezésben álló morva- szlovák, pannonszláv (szlovén, horvát, szerb) és bolgárszláv népelemek. Ezek alkották a szláv etnikumot. A Nagymorva Fejedelemség - gyakoribb nevén Nagymorva Birodalom - fejlett várrendszerre támaszkodott (Dévény, Pozsony, Nyitra).

Annak ellenére, hogy eddig sem a tárgyalt történelem előtti korból, sem a magyar honfoglalás idejéből nem kerültek elő Gúta kataszterében kő-, bronz-, sem kora vaskori leletek (A Duna Menti Múzeum 1994. VI. 20-án kelt értesítése szerint), véleményünk szerint éltek itt időnként halászattal foglalkozó népek. Főként a vaskorban elterjedt hálós halászat korában lehet­tek csónakkal megközelíthető halásztanyák, halászó helyek. Fontos, élelmet adó foglalkozás volt a halászat és a vízimadarak elejtése, főként az avarok életében.

forrás