A kincset őrző kakas
Krónika
„Mikor gyerekek voltunk, estefelé kimentünk nézni a bolygótüzeket. Ahol nagyobb volt a láng, arra azt mondták, hogy ott arany van.
Láttuk egyszer, hogy tüzes szekér ment emberrel és asszonnyal. Még a szekérbordák is égtek.
Mikor otthon elmeséltem, nagyapa azt mondta: — Miért nem kaptatok a hajatokba? Akkor az arany fennmaradt volna a föld színén, könnyű lett volna megtalálni!
Azt is elmondta nagyapám, hogy Sölledten volt egy darab földje az édesapjának. Ott szántogatott éppen, mikor egyszer csak látta, hogy egy bokor aljába tarkabab volt elterítve. Előbb még nem volt ott, hogy került ez ide?
Mikor odament, hogy közelebbről is szemügyre vegye, egy kakas hátulról ráugrott a fejére. Bizonyára fel akarta enni a borsót - gondolta. (Az apróbabot Gútán borsónak hívták).
Lerázta magáról a kakast, s indult vissza szántani. A borsót majd később szedi fel, előbb befejezi a szántást - gondolta.
Mikor a munkája végeztével visszament, nem találta sem a kakast, sem a borsót. Mondták az öreg emberek, hogy a hajába kellett volna kapni, vagy ásni azon a helyen, és aranyat lelt volna. Az arany jött elő a föld színére és borsóvá vált. A kakas pedig őre volt a kincsnek..."
Erre mondták a gútai közmondást: „Ha az ember túdót tunna, sohase veszejtene." (Azaz: ha mindent tudnánk, nem veszítenénk.)
