Csak azok a kaukázusi sakálok ne üvöltenének már

Egy igazán tartalmas, érdekes, egyben megható eseményen vehettek részt mindazok, akik ellátogattak május 8-án a gútai Tájházba Köteles Ágoston könyvbemutatójára. A szerző saját emlékeiből, a túlélők elbészéléseiből és alapos kutatómunkából merítkezve hiánypótló művet alkotott a gulágokba elhurcolt emberek sanyarú sorsáról, az otthon maradt hozzátartozók fájdalmáról, de mindenekelőtt hiteles képet alkotott a felvidéki magyarság egy sötét korszakáról. Hihetünk neki, hiszen a családja lévén személyesen  is érintett.  Tornaújfaluban született 1940-ben, apját 1945 februárjában az oroszok szintén elvitték. Az 1970-es évektől kezdve gyűjtötte a Bódva völgyéből elhurcoltak tragikus sorsával kapcsolatos adatokat. Azokról a szerencsétlen emberekről írt, akiknek a szibériai hideg, az éhezés, a kínzás és a kényszermunka az életük mindennapos részévé vált, akik közül sokan soha nem térhettek vissza szeretteikhez,  sokuknak pedig örökre megváltoztatta az életét ez a borzalmas tapasztalat.

Nem volt könnyű dolga, hiszen az emberek a rossz emlékeikről nem szívesen beszélnek, vagy nem mernek beszélni. A szerző sok esetben éppen ezzel szembesült. Amikor felszakadtak a sebek és az emberek beszélni kezdtek, olyan megdöbbentő és józan emberi ésszel felfoghatatlan szörnyűségekről vallottak, hogy az tollat és tintát kívánt, hiszen mindez nem merülhetett a feledés homályába!

A Felvidék történelme fájdalmasan összefonódik a szibériai Gulág és a kaukázusi GUPVI táborokkal, ahol sok felvidéki ember szenvedett málenkij robotra való hurcoltatásuk során. Az események hátterében a második világháború utáni politikai változások, a kommunista rezsim kegyetlen és embertelen döntései álltak. A második világháborút követően a Szovjetunióban nagyarányú politikai tisztogatások zajlottak, amelyek célja a kommunista hatalom megszilárdítása volt. A Gulágok a Szovjetunió munkatáborai voltak, amelyekben politikai foglyokat és egyéb rendszerellenes elemeket tartottak fogva. A GUPVI táborok (Glavnoye upravleniye po delam voyennoplennikh i internirovannykh vagyis a Hadifogoly˗ és Internáltügyi Főigazgatóság) pedig különleges feladatkörrel rendelkező internáló táborok voltak, amelyek elsősorban a szovjet államra nézve veszélyesnek ítélt személyeket tartalmaztak. 1939–1953 között működtek önálló központi szervként, s a hadifoglyok, illetve internáltak táborrendszerének felügyeletét látták el. A cél az volt, hogy a hadifoglyokat mi­nél tovább tudják dolgoztatni a Szovjet­unióban. A málenkij robot (kis munka) egy olyan politikai fogvatartás formája volt, amely során a szovjet hatóságok különböző ürügyekkel százszámra hurcoltak el embereket a Szovjetunióba  munkatáborokba. Ezek az emberek egyszerűen csak azért lettek fogva tartva, mert nem feleltek meg a kommunista rezsim által elvárt politikai hűségnek.

A  felvidéki magyarok a szovjet hatóságok szemében „nem kívánatos elemekké” váltak, így különösen súlyosan szenvedtek a málenkij robot miatt. Sokan közülük ártatlanul kerültek a Gulág vagy GUPVI táborokba, ahol embertelen körülmények között kellett dolgozniuk és élniük. Szenvedéseik nem csupán fizikai voltak, lelkileg is megpróbáltattak. Sokan közülük elveszítették hitüket és reményüket a jövőben, soha nem tudták teljesen feldolgozni a velük történt borzalmakat. Az átélt traumák generációkon átívelő hatással voltak a felvidéki közösségekre.

Ezek a történések nem csupán személyes tragédiák voltak, hanem egy egész közösség sorsát és emlékeit alakították.  De az emlékezés és az igazság keresése segíthet abban, hogy elkerüljük a hasonló tragédiák megismétlődését a jövőben.

Szöveg, fotó: Forró Beáta