Légy büszke az anyanyelvedre – ma van a Nemzetközi Anyanyelvi nap

Hétezernél is több nyelv ismert napjainkban a Földön, mi magyarok pedig igazán különleges helyzetben vagyunk, hiszen a kínai után a miénket tartják a legnehezebbnek. Ér, csermely, patak, folyó, ez mind mást jelent nálunk, míg a legtöbb nyelvben ez egyetlen szó, és még hosszan sorolhatnék ilyen példákat. Sokaknak természetesnek tűnhet, hogy az anyanyelvüket használják, pedig ez nem mindig volt így és napjainkban sincs mindenhol megengedve. 

Nem egyszer kellett már megküzdenünk azért, hogy mi magyarok, magyarul beszélhessünk, írhassunk. Bár a Honfoglalás 896-ban megtörtént és 1001. január elsején István megkoronázásával hivatalosan is elindult a magyar államiság, jóval később 1844. november 13. óta él hivatalosan is a nyelvében a magyar nemzet. V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette a magyar nyelvet hivatalossá, államnyelvvé tevő törvényt. Egészen eddig a napig a latin nyelv volt a hivatalos Magyarországon, pedig nyelvünk írásbelisége, ami az uráli nyelvcsaládhoz tartozik XI. századtól folyamatos. Lásd 1055-ös Tihanyi apátság alapító levelét.

Nem véletlen a Széchenyi Istvánhoz köthető mondat: „Nyelvében él a nemzet”, ami valójában  Kőváry László erdélyi írót írt le először a Székelyhonról című könyvében.

„Mert ha bémegyünk egy fővárosba, és látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. S itt áll előttünk a haza jelleme, művészete, divatja, irodalma, nemzetisége, társalgása, ízlése, erkölcse, szokása, tudománya, festészete. Itt veszi elő az utazó a csínmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, müvészit, előkelőit, polgárát. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei." 

A nyelv egy állandóan változó kulturális örökség, ami mindig is meghatároz majd egy nemzetet (ezért is igyekeznek elsőként egy-egy kisebbségnél ezt akadályozni), bár számos olyan nyelv létezik, amihez élő nemzet, népcsoport már nem tartozik, mert eltűnt a történelem során.

Mi magyarok szerencsések vagyunk, mert hemzseg a történelmünk olyan zseniális, nagyszerű személyektől, akik verseikben, beszédeikben, műveikben a legmagasabb szinten művelték nyelvünket. Elég csak legfrissebb Nobel-díjasunkra, Krasznahorkai Lászlóra gondolnunk. Stílusosan egy tőle kölcsönzött idézettel ünnep a lapunk, ezen a napon:

„A művészet, az nem anyagi vagy szellemi tárgyakban megjelenő báj, hanem egy felhő, amelyik árnyékot vet a hőségben, vagy villám, ami eltöri egy helyen az eget.”