Vasárnapi útravaló-Nagyböjt 2. vasárnapja

Nagyböjt 2. vasárnapján Jézus színeváltozásáról olvasunk az evangéliumban, egy titokzatos, fenséges, dicsőséges eseményről, amelyet a három apostol személyesen élhetett át a hegyen. Olyan pillanatról van szó, amely egyszerre emeli magasba és rendíti meg a lelkünket: megmutatkozik Isten dicsősége, megnyílik a mennyei világ, ragyogni kezd Jézus arca, és felhangzik az Atya szava, tanúságtétele: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”
Máté evangélista nem csupán elbeszéli, leírja az eseményt, hanem egyúttal meghívja olvasóit, minket, hogy induljunk el mi is a hegyre. A bibliában a hegy mindig az Istennel való találkozás helye. Mózes a Sínai-hegyen kapta meg a törvényt, a tízparancsolatot, Illés a Hóreb-hegyen találkozott Isten halk szavával, Jézus pedig szintén egy hegyen mutatta meg apostolainak isteni dicsőségét. A hegyrevaló feljutás fáradságos, le kell lassulni, el kell hagyni a megszokott, emberek által épített környezetet, s be kell lépni az Isten által teremtett világba, a természetbe. Nagyböjtben mi is „hegyre megyünk”, belső, lelki utat járunk be, amely út során időt, figyelmet és csendet ajándékozunk Istennek.
A három apostol, Péter, Jakab és János nem értette meg azonnal, hogy mi történik. Péter rögtön cselekedni akar, sátrakat állítani, megőrizni a pillanatot. De az isteni ragyogás nem birtokolható. Nem mi uraljuk az isteni jelenlétet, hanem alázattal kell befogadnunk.

A jelenés csúcspontja nem a fény vagy a ragyogás, hanem a mennyei Atya szava, kinyilatkoztatása: „Ez az én szeretett Fiam. Őt hallgassátok!” Ez komoly életprogram számunkra. A keresztény ember nem a világ hangzavarát követi, hanem Krisztust. Az ő szava az evangéliumban, az Egyház tanításában, a szegények kiáltásában, a lélek csendjében csendül fel ma is. „Őt hallgassátok!” – ez a kulcs ahhoz, hogy ne tévedjünk el a világ sokszor hamis hangjai között. A nagyböjt segít, hogy újrahangoljuk szívünket Isten frekvenciájára. A színeváltozásban a tanítványok meglátták Jézus isteni dicsőségét, de ahhoz, hogy megértsék, mi történik, hallaniuk kellett az Atya szavát is.
A színeváltozás jelenete előre mutat a húsvéti eseményre, a feltámadásra, amikor a dicsőség végérvényesen megmutatkozik, de már nem látomásként, hanem valóságként. A tanítványoknak azonban most még vissza kell térniük a hétköznapokba, a szenvedés, a kereszthordozás és a remény útjára.
Mindannyiunk életében vannak „hegyek”, olyan pillanatok, amikor különösen közel érezzük magunkat Istenhez, nevezhetjük ezt Isten-élménynek. Lehet ez egy lelkigyakorlat, egy csendes ima, egy nagy felismerés vagy egy szívbéli megtérés. Ezekre a pillanatokra örökre emlékezni fogunk, és később is formálnak bennünket, hiszen lelki fejlődésünk meghatározó pontjai. A böjti időszak ilyen „hegyeket” épít számunkra, ahol csend van, ahol az Ige újra megszólal és ahol felragyog Krisztus.
A színeváltozás a szenvedés, a kereszthalál előtt történik. Nem véletlenül. Az Atya szava, a fényesség, a dicsőség, a szenvedés és a halál előszobája. Mert nem menekülhetünk el a kereszt elől, de a dicsőség, amit Jézus megmutat, segít másként látni, bátran hordozni a keresztet, amely nem pusztán fájdalom, hanem lelki átalakulás, nem sötétség, hanem út a világosságba. Hallgassuk a megsebzett, de feltámadt Krisztust, a szelíd Urat, aki világosságot gyújt életünkben. Aki megérint és bátorít. Aki lehajol, amikor félünk, és velünk jön le a hegyről, a hétköznapok poros útjára. Isten világosságot akar gyújtani bennünk, de ehhez fel kell mennünk vele a hegyre. És amikor lejövünk, már nem leszünk ugyanolyanok, mert aki látja Jézust és hallgatja őt, annak az élete megváltozik.

Forrás:
evangelium,katolikus.hu/ Horváth István Sándor