211 éve ezen a napon született Rózsa Sándor

Ha Rózsa Sándor életéről olvasunk, a valóság és a misztikum furcsa keverékével találkozunk: a betyár a szegedi Alsóvárosban látta meg a napvilágot, és természetesen már születése sem múlhatott el csodajelek nélkül, hiszen viharban érkezett, és állítólag világra jötte után lerúgta magáról a pólyát. Így adta tanújelét későbbi rendkívüli erejének. A rablóvezér gyermekkora mindennek dacára hányatottan alakult, mivel pár esztendős korában apját, Andrást Szegeden lopásért felakasztották. Egy tolvaj gyermekeként Sándor sem számíthatott túl sok szimpátiára és bizalomra a környező tanyavilágban, így aztán hamarosan ő is rablónak állt; először 1836-ban – tehát 23 évesen – került a hatóságok kezére, miután ellopott két tehenet. Rózsa Sándort ekkor Szeged börtönébe zárták, de hamarosan sikerült megszöknie, és futóbetyárnak állt, és bandát szervezett, mellyel lóháton járta az Alföld elhagyott pusztaságait, és rendszeresen lecsapott a gazdagabb tanyákra, valamint a vidéken keresztülhaladó utazókra. A rabló általában csárdákban vagy egyes családoknál húzta meg magát, ahol a betyárok rendszerint a megfélemlítés eszközével, vagy egy nő szerelmének köszönhetően maradhattak meg.

Rózsa Sándornak összesen 60 bűnesetéről maradt feljegyzés, rablásai során körülbelül 30 fő – csendőrbiztosok, szolgabírók, ellenálló áldozatok – életét oltotta ki. Ugyanakkor tudni kell, hogy Rózsa romantikus színben megörökített életmódját sokan követték akkoriban, főleg azok a férfiak, akik foglalkozásuk révén a társadalom peremére szorultak: a 19. század során az alföldi, bakonyi, mátrai pásztorok, bojtárok egyre-másra álltak betyárnak, és pokollá tették a hatóságok, valamint a lakosság életét. E banditák pályafutása kiválóan nyomon követhető Rózsa Sándor életútjában is: a híres betyár „karrierjét” főként az állatállomány dézsmálása, a tehetősebb gazdák kirablása, és a törvény őreivel folytatott állandó harc jellemezte. Úgy tűnik, 1845-re belefáradt az állandó számkivetettségbe, ugyanis ebben az évben levelet küldött V. Ferdinánd királynak (ur. 1835-1848), melyben arra kérte az uralkodót, hogy – kegyelmével – biztosítsa számára a becsületes élet lehetőségét. Bécsben végül elutasították a betyár kérvényét, pedig azt állítólag maga Kossuth Lajos vitte fel a császárhoz; három évvel később, az 1848-49-es szabadságharc idején az Országos Honvédelmi Bizottmány vezetőjeként Kossuth ugyanakkor elfogadta Rózsa hasonló céllal írt petícióját.

A betyár és mintegy 150 fős különítménye ekkor a honvédek oldalán belépett a háborúba, és a karikás ostorral, pisztollyal felszerelt szabadcsapat elsősorban a déli szerbek ellen küzdött. Hosszú távon azonban bebizonyosodott, hogy a rabló alkalmatlan „pandúrnak”, ugyanis a betyárok fittyet hánytak az OHB utasításaira, ráadásul tovább fosztogatták a Délvidék polgárait. Így aztán Rózsa Sándor már a szabadságharc bukása előtt törvényen kívülre került, majd 1849 után újra körözést adtak ki ellene. A katonai hatóságok páratlanul magas vérdíjat, 10 000 pengőforintot ajánlottak fel a nyomravezető számára. A tekintélyes összeg dacára Rózsa Sándor még sokáig kijátszotta a katonák és pandúrok éberségét, mígnem 1857-ben komája, Katona Pál elárulta őt. A betyár Theresienstadt hírhedt börtönébe került, ahol a kiegyezést követő, 1868-ban meghirdetett amnesztiáig raboskodott. Miután szabadlábra került, szinte azonnal visszatért régi életéhez, és újjászervezett bandájával újfent az Alföld tanyavilágát terrorizálta.

Bár Rózsa Sándor ekkor már túl volt 55. életévén, vakmerősége szemernyit sem kopott meg: legmerészebb rablási kísérlete éppen az utolsó volt, mely során a Szeged és Budapest között közlekedő postavonatot próbálta meg kirabolni – valahogy úgy, ahogy azt a vadnyugati filmekben láthattuk. Rózsa és a betyárok felszedték a síneket Kistelek mellett, és a sűrűben vártak, míg a szerelvény kisiklott.

A banditák azonban elszámították magukat, ugyanis a vonatot katonák őrizték, akik rögtön tüzet nyitottak a gyengébb fegyverzetű, meglepett rablókra. Rózsa Sándor számos társa életét vesztette az akcióban, ő maga pedig megsérült a térdén, így a kudarcot követően nemsokára Ráday Gedeon királyi biztos kezére került. Az elfogott betyár perét 1872-ben tűzték napirendre, és bár az ügyész halált kért fejére, végül a szamosújvári börtönbe került. Innen már – idős kora és betegségei miatt – képtelen volt megszökni, és szabóként, majd harisnyakötőként dolgozott, egészen 1878-ban bekövetkezett haláláig.

Forrás: rubicon/Tarján M. Tamás

Fotó: wikipédia