Történelmi évfordulók: a csehszlovákia németek és magyarok jogfosztása

Az 1945 áprilisa és októbere között kiadott elnöki dekrétumok az új csehszlovák parlament megválasztásáig terjedő időszakban a törvényeket helyettesítették. A kassai csehszlovák kormányprogram már előrevetítette a német és magyarellenes intézkedéseket: a szovjet külpolitikai orientáció megerősítése, a cseh-szlovák újraegyesülés fő irányai mellett az ország homogén szláv nemzetállammá változtatásának módozatait. A két nem szláv – német és a magyar – kisebbséggel szemben a kollektív bűnösség elve alapján szigorú büntetések alkalmazását hirdette meg.

Ezek között a vagyonelkobzás, a polgári, nemzetiségi és szociális jogok megvonása mellett – a bizonyíthatóan antifasiszta magatartású németek és magyarok kivételével – az állampolgárság kérdésének felülvizsgálata is szerepelt: „A többi német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár csehszlovák állampolgársága megszűnik. Ezek a polgárok újra optálhatnak Csehszlovákia javára, miközben a köztársaság hatóságai fenntartják maguknak minden kérelem egyéni elbírálásának jogát. Azokat a németeket és magyarokat, akiket a köztársaság, valamint a cseh és a szlovák nemzet elleni bűncselekmények miatt bíróság elé állítanak és elítélnek, megfosztják csehszlovák állampolgárságuktól és, amennyiben nem sújtja őket halálos ítélet, örökre kiutasítják a köztársaságból.

Azokat a németeket és magyarokat, akik az 1938-as müncheni döntés után költöztek a Csehszlovák Köztársaság területére, azonnal kiutasítják a köztársaságból, hacsak nem indul ellenük bűnvádi eljárás. Kivételt csak azok a személyek képeznek, akik Csehszlovákia érdekében tevékenykedtek.“  

Beneš már a világháború alatt is több alkalommal egyértelművé tette, hogy a két nem szláv kisebbséget felelősnek és bűnösnek tartja az első és második Köztársaság 1938-1939. évi megszűnéséért.  Ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy a harmadik köztársaság a csehek és szlovákok homogén nemzeti államává váljon. Ennek érdekében a központi prágai kormány mellett a Pozsonyban egyfajta tartományi kormányként működő szlovák megbízotti testület sorra hozta a jogfosztó és jogkorlátozó rendelkezéseket. A hárommilliós német kisebbségből májustól kezdve több százezer főt katonai erővel elűztek a Szudéta-vidékről, és egyoldalúan kitelepítettek mintegy negyvenezer magyart, akik a bécsi döntés után települtek a Magyarországnak ítélt felvidéki területre.

A kényszermigráció és a reszloakizációnak nevezett, de az esetek többségében szintén kényszer hatására választott asszimiláció homogenizációs céljait szolgálta a két nem-szláv nemzetiség kollektív vagyon- és jogfosztása Ennek jegyében az az 1945 áprilisa és októbere között kibocsátott 143 köztársasági elnöki rendelet közül 13 közvetlenül a nem-szláv kisebbségek ellen irányult. Május 19-én vizsgálat alá vették a magyarok és németek vagyonát, június során döntöttek a mezőgazdasági tulajdon elkobzásáról. Július 20-a után pedig a prágai kormány már a magyar területek szlovákok és cseh betelepítéséről – és a magyar földbirtokok, üzemek “nemzeti gondnokság” alá helyezéséről határozott. Mindeközben a csehszlovák hivatalok elbocsátották a magyar köztisztviselőket, száműzték az egyetemekről a magyar diákokat, és megszüntették a magyar oktatási intézményeket.

Szerte az országban népbírósági perek indultak, melyek a kollektív bűnösség elve alapján a cseh és szlovák kollaboránsok mellett aránytalanul sok németet és magyart ítéltek el. Kassán például 1946 nyarán egyetlen eljárás során több mint 700 magyart állítottak nemzeti bíróság elé. A jogfosztó intézkedések tetőpontja az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. számú elnöki dekrétum volt, mely – “az aktív antifasiszták” kivételével – valamennyi német és magyar nemzetiségű megfosztott állampolgárságától, vagyis de facto kizárta őket a társadalomból, és ellehetetlenítette életüket. A rendelet kiadásában nagy szerepet játszott, hogy az augusztus 2-án véget ért potsdami konferencián a győztes nagyhatalmak egyetértettek a németek németországi zónákba való kitelepítésével, de nem támogatták a magyarság egyoldalú kitelepítését.

Beneš a müncheni és bécsi döntés után német, illetve magyar állampolgárságot kapott két nemzetiség esetében már hosszabb ideje mérlegelte a németek és magyarok állampolgársági alapon történő kizárását a csehszlovák állam kereteiből. A magyarok esetében a potsdami döntés után a csehszlovák kormánynak eleve más módszert kellett találnia arra, hogy megszabaduljon nem kívánt kisebbségéről. Erre a legcélszerűbb eszköznek a lakosságcsere volt, amit Vladimir Clementis csehszlovák külügyi államtitkár egyezkedés és zsarolás – a felvidéki magyarok egy részének csehországi deportálása – árán 1946 februárjában egyezményben, 1947 tavaszán pedig a gyakorlatban is elért. 

A Beneš elnök által kibocsátott dekrétumok időközben – 1946 tavaszán – visszamenőleg törvényerőre emelkedtek és egészen az 1948-as, Klement Gottwald nevéhez fűződő kommunista hatalomátvételig  Prága és Pozsony kisebbségi politikájának fő oszlopát jelentették. A kassai kormányprogram és az 1948. február kommunista fordulat közötti három évben a dél-szlovákiai magyarság szinte teljes vagyon- és jogfosztást szenvedett el: ráadásul igyekeztek erőszakkal kitoloncolni őket az országból, majd a párizsi béke megkötése után a lakosságcserére kijelöltek kitelepítéséve, csehországi kényszermunkával és az úgynevezett reszlovakizációval próbálták megtörni a magyar nemzeti öntudatot. A kommunista fordulat után Moszkva igyekezett a táboron belüli ellentéteket tompítani, így a Gottwald-kormány idején a csehszlovák parlament 1948 októberében törvényben biztosította, hogy valamennyi kérvényezőnek megadják a csehszlovák állampolgárságot. 

Forrás: Tarjány M. Tamás/rubicon