Vermes Balázs a Suttogónál – VI. rész

Csövi!

Nagy újdonságok vannak errefelé. Monty írásos ajánlást fogalmazott meg, amiben kifejti az álláspontját velem kapcsolatosan. Összefoglalta a véleményét rólam, a feltételeket, valamint a munkabéremet. Ez egyfajta ösztöndíjprogram-féle. Egyelőre sajnos nem utazom vele a világban, mert sok-sok adminisztráció szükséges az ottléthez. Angliában a királyi család udvarába való belépés előtt minimum kéthónapos átvilágítási procedúra van. Németországba azért nem, mert ott is nehézkes az ügyintézés. Brazíliában úgy fogalmaztak, hogy a magyarok szélsőséges gazdasági érdekcsoportokkal vannak összefűzve, és Ausztráliába pedig még egy amerikainak is nehézkes eljutni mondjuk, én nem is vagyok amerikai (hál’ istennek!). Tehát egyelőre maradok a farmon. Ám nem sokáig, de erről majd később értekezek. Szóval őrültek háza van. Na, jó az nincs, de sajnos vannak változások.

Monty nagy lehetőségeket lát bennem és ennek hangot is adott az ajánlásában. Elmondta, hogy rajtam látja és érzi, hogy tényleg akarom ezt, és hogy teszek is ezért. Dolgozom is szorgalmasan a lovakkal. Hál’ istennek van látszata is amióta itt vagyok úgy vélem sikerült fejlesztenem a lovakat, sikerült megtanítanom olyan dolgokat is, amiket eddig nem tudtak. Ennek nagyon örülök, mert közben én is rengeteget tanulok. Nekem nagyon-nagyon jó, hogy részt vehetek az itteni lovas tanfolyamon, aminek elvégzése után instruktor lehet az ember és mindezt ingyen. Ez nagy előny. Megfizethetetlen, amit itt kapok. Kegyeltje vagyok, hiszen, ha magamnak kellene állni minden egyes kurzust, az több tízezer dollár lenne. Szóval megy a meló és tanulás ezerrel. Reggel héttől délután négyig csak lovakkal foglalkozom. Csináltam magamnak egy statisztikát. Napi mintegy hat-hét lóval dolgozok, ami hat-hét órát jelent. Kifejezetten a lovakkal. Ez a kint tartózkodásom alatt, azaz mintegy ötven napjával megszorozva, nem kevés idő. Ha otthon valaki elkezd lovagolni, az heti egyszer – jó esetben kétszer – ül lóra. Ez óriási különbség! Kevesebb, mint két hónap alatt többet tudtam lovagolni, mint egyesek hosszú évek alatt. Itt, ami igazán tanít, azok a lovak. Volt itt lócsont-kovács, aki vizsgálta a lovakat, és megmondja, mi a baja. Nagy szívbánatomra ezt én még nem érzem, mikor vannak a lónak hasonló problémái, mivel nem igazán látszik a lovakon. Azt már viszont igen, hogy vágta közben a lónak melyik lába érinti a földet, akár mellső, akár hátsó lába. És ahogy ezt látom, tudatosan vagyok képes formálni. Tudom, mikor hajlik túl a ló, és mikor rakja be a fejét és mikor nem. Ezek fontos dolgok, és attól jöttek, hogy folyamatosan lovon ülök és megfigyelem. A mustangokkal is én foglalkozom, mert másnak nincs ideje, akinek meg kellett volna, az meg már nincs itt. Véleményem szerint szépen fejlődnek. Három nap után képes voltam felrakni a kötőféket egy olyan lóra, akire eddig csak segédeszközzel lehetett a sútban. Valamint, ha velem van, akkor a labdákkal való foglalkozáskor nem támadja a labdát, és nem is menekül előle, ez igazából nagy csekélységnek hallatszik, de nem olyan rossz eredmény, ha összehasonlítom azzal a kéthetes munkával, ami alatt másoknak sikerült megsimogatni a ló nyakát.

Szerencsére van lehetőségem ismerkedni az amerikai életformával is, mert délután négytől azt csinálok, amit akarok. Merészkedek akárhova. Feltéve, ha elvisznek. Az a baj, hogy nekem nincs autóm. Végül is, nem is baj. Mindenkinek van, nekem egyelőre nincs és kétlem, hogy később lenne. Szóval, csak akkor jutok el valahová, ha valaki elvisz. Győzködöm a társaságot. Voltunk túrázni is, ami nagyon jó volt, meg lementünk a tengerpartra is. A srácokat láttátok volna, el nem hiszitek. Majd’ meghaltak. Gyetyik ezek! Mondhatnám, hogy kekszes sütemények. Ilyen ez, ha nem szokja a paraszt a szántást. Csak úgy árad belőlem a bölcsesség. No de felmentünk egy dombra… Még nekem is kihívás volt, mert nagyon meredek domb volt. Tehát, ha nem vigyáztál, akkor elkezdtél lefelé csúszni. Annyira nem volt magas, úgy háromszáz méteres szintkülönbség lehetett. Nagy sajnálatomra nem sikerült lefotóznom az arcokat miután felértek, de szerintem egyhetes sivatagi bolyongás után se festesz szarabbul... Ez Avila Beachen, a tengerparton van a domb. Ahol van egy falu… Hát, vagyis, nem is nevezném falunak. Mert otthon erről egy disznóólas kép, sárral, traktorral meg ilyen mezőgazdasági haszongépjárművel díszített házcsoportosulás juthat az emberek eszébe. Ki ne felejtsük a JRD-t a kellemes bukéjával. Ez a falusi fíling otthon. De itt nem ilyen. Szóval kisebb település. Olyan, mint egy kertváros, csak nagyon kicsiben. Már ha az itteni arányokat nézzük, ugye. Ez a Pismo Beach. Ez az a hely, ahol a Hidalgo – A tűz óceánja című filmet forgatták. Itt tervezték a fotózást, de aztán más helyszín lett belőle. Nagyon látványos fotók készültek, lovasíjászos képek, páncéllal, lóval, mindennel, ami ehhez kell. Kész élmény! Delfineket is láttunk. Aztamindenit. Úgy, mint a természetfilmekben, hogy kiugráltak a vízből úgy 30 m-re tőlem. Elképesztő! Nagyon szép volt, örültem ennek.

Ez egy nagy rábeszélés volt. Itt érdekes hozzáállások vannak. Megbeszélünk valamit, hogy menjünk, de valamiért az egy idő után elfelejtődik. Nem tudom, hogy ez itt a mentalitáshoz tartozik-e. Itt senkit nem zavar, ha megbeszéltünk valamit és nem úgy alakult. Nem szólnak, hogy mégsem jó, hogy valami közbejött. Ez érdekes. Legalábbis számomra. Van, hogy időpontot egyeztetünk és megbeszéljük, s aztán hiába vártam, nem jöttek értem, hogy mondjuk, menjünk focizni. Le tudtam magam foglalni, nem arról van szó, hogy nem, de azért no… Érthetetlen számomra, hogy ha valamit megbeszélünk, akkor az aztán nincs úgy. Általában megpróbálom úgy rendezni a dolgaimat, hogy tartani tudjam a szavam. Ám, ha mégis közbejön valami, akkor arról értesítem a másik felet. Itt azért annyira nem törik magukat az emberek. Ez is Amerika.

Ja, voltam egy nagyon jó koncerten is. Courtney elvitt engem, mert a barátai a zenészek. Úgy volt, hogy igazi futballmeccsre megyek, aztán mégis másként alakult. De az amerikai foci meccs sem maradt el, erről is majd később. Ismerősei, barátai zenéltek. Persze, mint minden, ez is itt a „közelben” volt. Másfél órát utaztunk. Volt ott vagy húsz ember, viszont a koncert nagyon-nagyon jó volt! Itt máshogy kezelik a távolságokat. Még mindig meg tudok döbbenni, pedig már hozzászokhatnék.  Egy házaspár, slowfolk stílusban játszott. Gitárral és bendzsóval, és közben énekelnek. Nagyon jók! Van egy izgi történet, hogyan jöttek össze. Virginiából vannak. A srác bandát akart alapítani, meghirdette, meghallgatást tart. Ez egy gimis zenekar-alapítási szándék volt. Egyetlen jelentkező volt, ez a lány. Vártak és vártak, s akkor a srác azt mondta, hát, ebből nagyon banda nem lesz, de mit szólna a lány ahhoz, hogy elmennének vacsorára, ha már ez így alakult. Lány igent mondott. És nemcsak a vacsorára. Házasságkötés után alapítottak egy zenekart. Honey… vmi a neve. A koncert után egy bárba mentünk a házaspárral beszélgetni. Ott is igenjó zene szólt és igenjó söröket ittam, billiárdoztam. Igenjó kis este volt. Másnap barbecue-parti volt. Mert már miért is ne. Tényleg kezdem azt hinni, hogy e nélkül itt nincs élet, hogy ez már olyan hagyomány… :D Már vártam, mikor közlik, mert nem volt előjele. Csodálkoztam is, hogy vajon nem lesz, és mi történik. Mert ezen a héten még egy barbecue-parti se volt. Feltűnt, és nem értettem, mi van. De szerencsére helyére került minden, az univerzum is egyben maradt. :D

Nekiálltam megjavítani a kerékpárokat. Mert azok is vannak, csak senki nem használja. Úgy néznek ki, mint amiket ősidők óta nem használtak. De hát miért is használnák, ha mindenkinek kocsija van, és senki nem biciklizik. Van itt a farmon hat bicikli és mind lyukas. Itt dolgozik egy fickó az iskolától úgy száz méterre. Ezt a távot egy nap ötvenszer is megteszi. Most figyeljetek, jól. Mert sokkoló lesz a tény: reggel autóval érkezik és azzal is megy vissza. Nézek nagyokat, hogy ezt mi a szarnak. El sem tudom képzelni, ebben mi a logika. Semmit nem hoz, csak itt leparkolja az autóját. Fel nem foghatom.

Van nagy újdonság. Igen, tudom, vártátok már, mikor jelzek, hogy eszem rendesen. És ehhez kapcsolódik, hogy megettem az első levesemet itt Amerikában. Felettébb ízletes volt. Az egyik itt dolgozó srác apja készítette, meghívtak engem is. Ez a fickó, akiről beszéltem (aki kocsival jár ide), neki az istállóban van egy szobája. Tulajdonképpen egy lyuk az egész, és ott főztünk. S mellettünk már lovak esznek. Tiszta vidéki romantika. Itt készült el hatalmas fazékban egy marhahúsleves-féleség, egy halom zöldséggel. A kukoricától kezdve répán és káposztán át mindenféle zöldség. Finom volt! Itt is tudnak levest főzni, azt meg kell hagyni. De főleg latin-amerikaiak főznek leveseket. Én is főzőcskézek magamnak. Számomra is hihetetlen, de én is jól főzök, mert ízlik a főztöm.  Rendesen örülök magamnak. Ebben is milyen marhajó vagyok! :D Kísérleteztem is. Találtam csirkét, meg mindenféle zöldséget, ezt összeraktam egy fazékba, és amit találtam fűszert, azt ráraktam. Rákaptam a mexikói kajákra. Mert azt egyszerű megcsinálni és még jó is. No, most azért be kell vallanom kétesélyes a dolog: 1. Tényleg jó vagyok akár mennyire is megdöbbentő a számotokra... 2. Annyira mégsem vagyok jó, csak borzasztó igénytelen és jóízűen esek neki annak, ami van. Könnyen meglehet, hogy az utóbbi az igaz... Summa summarum: azért édesanyám és nagymamám főztjével nem lehet összehasonlítani. Jóvilág van!

És akkor most a nagy bejelentés: November végén hazamegyek, mert lejár a vízumom, és el kell intéznem. Örülök ennek, mert jó lesz kicsit hazamenni. Szerintem a decembert otthon is tudom tölteni, amíg elintézem a vízumot. Szóval nem kell tovább sírni-ríni, már nem leszek távol sokáig, DON’T FOSS!

Folyt.köv. Na, puszi!