UFÓ-t láttak Gútán

Nagyon megrázó élmény lehetett, mert a szemtanúk csak nagyon zaklatott állapotban tudtak kérdéseinkre válaszolni. Megkérnék mindenkit, hogy maradjon nyugodt és figyelmesen olvassa végig az írást, mielőtt még bármilyen pánikra kerülne a sor.

2011.04.01 reggel 06:00 óra. Egy pontosan ugyanolyan reggel mint a már jól megszokott hétköznapi… Alig-alig látni embert még az utcákon. Az iskolások is még alszanak, csak a kora reggeli bevásárlókat látni erre arra szálingózni a városban. Minden nyugodt. A szél sem fúj, talán a leghangosabb most is csak az ereszen és csatornán kopogó víz. Az összkép magáért beszél. Aki felgyorsult tempóban éli az életét, az ilyenkor szusszanhat egyet. Mintha  pontos tükörképét látná a nappali gyorstempójú városnak, csak most éppen minden mintha teljesen a fordítottja lenne. Nincs sietés idegeskedés, ezernyi rohanó ember, csak a hajnali nyugodtság.

Nem véletlen a hosszú bevezető, hisz éppen ilyen nyugalomban indult neki szemtanúnk is a reggeli bevásárlásnak. Manci néni minden reggel nekiindul, hogy friss kaláccsal kedveskedjen kis unokájának iskolába indulás előtt. Ugyanaz a sorrend: elmenni a már jól megszokott centrumba –ahol mindig visszamosolyognak neki ismerősei-, egy kis kalácsért, meg miegymásért. Húsz perc alatt meg is van. Húsz év alatt tökéletesítette és már szinte másodperc pontossággal mindig ugyanennyi idő alatt, lezavarja a vásárlást. Semmi sem változott, csak éppen annyi, hogy furcsa sípoló hang hallatszik a kultúrház felől.

-  Nem is foglalkoztam vele, hisz annyira idős vagyok má, hogy megmondom őszintén, sípunyi szok a fülem- mondta Manci néni.

Amint kimondta a sípoló hangot – bár mosolygott közbe- kezei azonnal remegésbe kezdtek. Akarva akaratlanul elárulva magát, hiába is leplezi, de valami nagyon különöset és sokkolót látott hazafelé…

- Nyugodjon meg! Látom ideges, hisz remeg a keze - mondtam neki, és próbáltam nyugtatni, hogy már nincs semmi baj.

- Tudja fiatalember, nem gondútam vóna, hogy vínsígémre megérek még ilyet, hogy „izét” kelljen látnom..

- Izét??? – kérdeztem.

- Milyen izét tetszett látni?

- Hát, tudjafene mik vótak, de ott vótak a rotunda felett. És hát biztos nem a ruszkik, merhát csillag nem vót rajta, meg tudja mifenék vótak.. .

Bár viccesen hangzott amit állított a saját egyszerűségén megfogalmazott „izéről”, de nem mertem nevetni, hisz oly komolysággal mesélt, mintha csak a papa háborús meséit hallgattam volna. Reszkető kezeivel pedig már idegesítően kapargatta térdeit, és a hangja is megváltozott. Elkezdett remegni és néhol mintha nem teljesen összefüggő lett volna.

- De mik? Mik voltak ott? Miket tetszett látni? – kérdeztem. Biztos nem a ruszkik  –próbáltam mosolyogva, kicsit visszazökkenteni viccelődéssel -, azok már régen elmentek, rossz volt nekik itt a gútaiak között…

- Fiam nem tudom leírni, de a jányomtú kapott mobillal lefínykípeztem azokot…

Azokat?!   -gondoltam magamban. Izéből azokat lett? Tettem fel magamnak a kérdés. Nahát ennek a végére kell járni, bármi is legyen az.

- Azokat tetszett látni? Tehát többen voltak? Hol tetszett látni Őket? A VMK előtt de hol?

- Nem fijam, nem előtte. Ne gondújá vín öregasszonynak, nem fogok hazunnyi.  Fönn vótak az égen. Röpűtek!

Kicsit elmosolyodtam magamban…

- Röpűtek, mint a madarak?

- Igen, mint a madarak! De ne gúnyolódjá velem gyerek, mer nem is mondom el - mondta kicsit megsértődve, hogy rákérdeztem: - mint a madarak? Pedig semmi rosszakarás nem volt bennem.

- Elnézést, tessék folytatni! Akkor „röpűtek” - ott tetszett abbahagyni.

- No igen! Röpűtek az égén és olyanok vótak mint valami  újféle gyerekjáték a TV-ből.

- Milyen játék Manci néni?

- Hát ezek a JUFÓS játíkok vagy mik. Egybű előkaptam a lánytú kapott telefonyom és lefénykípeztem.

- És nem tetszett megijedni, vagy félni?

- Utólag gyött ki rajtam, akkor gondútam má erre, de má megvót a kíp…

- AKKOR LE IS TETSZETT FÉNYKÉPEZNI? – úgy meglepődtem, hogy bár ideges volt- mégis nyugodtsággal közölte. Egyből felcsillant a szemem, hogy hát fényképes bizonyíték „JÚFÓ”ról.

- Igen, de még nem níztem még, mer hát sajnos azt még a jány nem magyarázta e, hogy kő ebbű kípet előhívnyi.

- Tessék ideadni a telefont, én majd megmutatom mit tetszett lefényképezni, meg talán sokkal egyszerűbb is így és nem kell körülírni mit is látott…

Készségesen odaadta, és nem kisebb megdöbbenésemre  - tágra nyílt szemekkel, és megállt lélegzettel -, néztem a képet.  Két perc kellett, hogy a látványt fel tudjam dolgozni.

HIHETELEN… mondtam magamnak. Ilyen NINCS…mondtam magamnak…  Három úrhajó, pontosan ugyanolyanok mint a Star Trek nevű filmben…

- Ez ez,…őő…, vagyis EZEK ŰRHALYÓK!!! –mondtam neki ámulva-bámulva, immáron már én is zaklatott állapotban.

- Tuttam én, hogy JUFÓ-k! Gondútam csak nemjutott eszembe az űrhajó szó.  – közben megkönnyebbülés és megnyugvás látszott az arcán, hogy igaza van.

- Igen úgy néz ki UFÓkat tetszett lefényképezni…

- No vígre! Most már lész mirő mesényi - tette hozzá mosolyogva és már szedelődzködött és indulni is akart.

- Várjon! Ne menjen még! Legalább a képet elvihetem? –kérdeztem, meglepődve, dadogó hangon, mint akit leforráztak olyan állapotban, még mindig a történet hatása alatt.

- Vigye-vigye, csinájon vele amit akar, mutogassa mindenkinek, nekem úgyse hinnék el. –valamit még mondott ezután, de már nem hallottam pontosan, hisz így is a bicikliről visszafelé kiabált.

- Rendben és nagyon szépen köszönöm, hogy elmesélte. A képet meg szintén nagyon köszönöm.

Talán se füle se farka, de a kép az magáért beszél! Nem tudom eldönteni az eredetiségét, de engem Manci néni hitelesen előadott története már meggyőzött. A képen a VMK épülete látható,  a felette repkedő „Izé és Azok, vagyis a JUFÓk”. Döntse el mindenki magában, hogy hihető-e a történet, így a bolondok és bolondozók napján.

2011. bolondok napja