Százéves a gútai Zahorán Mária

Tájainkon is ritkaságszámba megy, hogy valaki megérje a századik születésnapját. Gútán is kevesen érik meg ezt a kort. Most azonban Zahorán Mária személyében városunk jelenleg legidősebb lakosát köszönthetjük.

A Szelső utcában első pillantásra nem látszik, melyik az a ház, ahol a százéves Mari néni a napjait tölti. Nem látni, mégis valami belső indíttatásból önkéntelenül is a jó címhez érek. Rendkívül hideg van. Becsengetek. Először csak egy négylábú ugatása jelzi érkezésemet, majd nemsokára a ház ura is a kapuban áll.

Betessékel. Levendula illatot érzek a levegőben, végigmegyünk a folyosón, a falon a régmúlt idő emlékei vannak, majd belépünk a szobába. Az ágyon egy madárcsontú idős néni ül, nyílt tekintetét egyből rám szegezi. Méreget. Leülök a fotelba, olyan hangosan köszönök, ahogy csak tudok. „Nem hall már.” – mondja a fia. „Két éve veszítette el a hallását, de egyébként nincs különösebb baja. Csak öreg.” Elmélázok ezen a kifejezésen. S máris záporoznak tőlem a kérdések, amire a hetvenéves férfi megpróbál válaszolni. Közben Mari néni nézeget, nem ismer.

Előveszem a jegyzetfüzetem, abba írok feljegyzéseket, mondattöredékeket, amelyekből elkészül a cikk. Megtudom, Mari néni még a Magyar-Osztrák Monarchia idején, 1912. februárjában született. Abban az évben, amikor elsüllyedt a Titanic. Nincs összefüggés, csak eszembe jutott. Mari néni Hrobár vezetéknévvel Medgyesegyházán egy szlovák parasztcsaládba született, felmenői is magas kort éltek meg.

A kis jövevény felborítja a családot, de nem volt túl sok idő ezen töprengeni, hiszen kitör az első világháború, majd a nagy gazdasági világválság is eléri a térséget. Amint nagyobb lett, munkát vállalt. Szolgálóként dolgozott egy orvosi családnál, szerette a munkáját, megbecsülték és kedvelték.Már nagylány, amikor kitör a második világháború. Hitler seregei nem kímélik szülővárosát sem.

A békeidők azonban nem hoznak túl sok jót. A szlovák-magyar lakosságcsere egyezmény értelmében családja egy részét és otthonát is elveszítette, hiszen 1947-ben marhavagonokba rakták őket, és az akkori Csehszlovákia területére telepítették. Emlékei szerint sokat rostokoltak a vagonokban Komáromnál míg Gútára értek. Alig telepedtek meg, máris újabb változást kellett megélnie, 1948-ban Gútát átnevezték Kolárovóra. Családanya volt, férje Komáromban a vágóhídon dolgozott. Húst azonban csak vasárnap ettek. Parasztok voltak, így is éltek. Házuk táján tehenek, tyúkok, kacsák, libák és egyéb állatok voltak.

Majd jött az 1965-ös nagy árvíz, de házuk, mivel a töltésoldalnál volt, érintetlen maradt. Nem kerültek el Gútáról. Az újjáépítések kapcsán a település arculata is jelentősen megváltozott. Mari néni és férje (egykor a Pick-szalámigyárban dolgozott), akit tizennyolc éve veszített el, négy gyermeket nevelt. Két fiút és két lányt. Jelenleg kilenc unokája és négy dédunokája van. Bőszen jegyzetelek, Mari néni egy pohár vizet kér, szlovákul. Merthogy folyékonyan bírja a szlovák nyelvet. Kifáradt, hiszen nem első vagyok, aki köszönteni jött hozzá.

Járt itt a polgármester, és még néhány városi alkalmazott is. Nagy dolog ez - dicsekszik a fia. Mari néni hősiesen tűri a látogatókat, nem izgatott, csak megfáradt már, pihenni szeretne. Nem tartom fel sokáig. Fia elárulja, hogy anyja nyáridőben szívesen kiül az erkélyre, s figyeli a világot. Ki tudja, mi jár a fejében. Hallása gyenge, azonban olvasni még szokott. És nagyon szereti nézni a meséket. De nem annyira köti le, majdnem mindet látta már.

Néha maga elé meredve megjegyzi, minek még ennyit élni. Tekintete azonban tele van élettel, több fiatal megirigyelhetné. Lassan szedelőzködöm. Integetve elköszönök. Mari néni merően szemembe néz és huncut mosollyal az arcán azt mondja: „Isten áldja!” Utamra indulok, még hallom, ahogy fia utánam kiállt: „érje meg a száz évet Ön is!” Megköszönöm és elindulok a hidegben hazafelé. Érdekes, de már nem fázom. Kellemes képet tartok az agyamban, s olyan boldogságtól sugárzó tekintetet kívánok mindenkinek, mint amilyen a száz éves Mari nénié.

Borka Roland

A szerző felvétele