Megemlékezés egy picit másképp

Persze kötelezően lezajlott a már megszokottnál pár nappal korábbi megemlékezés és koszorúzás. Kis családommal mi is kint voltunk és meglepetésemre a tavalyihoz képest többen voltunk. Beszéd-ima- koszorúzás, lefutottuk a kötelező köröket, aki pedig úgy érezte, végignézhette a Kis-Duna Menti Rockszínház előadását a VMK-ban. Mint említettem, nem fogok hosszasan dicsőitő mondatokat írni, úgy érzem, ezek inkább maradjanak azoké, akik mindig is éltek vele. Gondolok itt a hivatali funkciót betöltőkre.

Első könyvecske, amit kezembe vettem Gútáról, az Angyal Béla – Gúta és környéke 1848-49-ben című műve volt, ami talán köszönhetően a naplóbejegyzéseknek (melyek hitelesebbé és kalandosabb olvasmánnyá tették) mondhatni magával ragadott. Tény az, hogy jól esett a nagy neveken és városokon kívül itteni nevekről, közeli csatamezőkről olvasni, hiszen ezáltal is jobban magunkénak érezhetjük ezt a nemzeti ünnepet. Remélem, mások is kedvet kapnak hozzá, hogy helyet találjanak ennek a kis könyvecskének a mai „trendi könyvek” vagy lexikonok, esetleg regényeik között. Ha máskor nem is, de az ünnep előtti napon érdemes elővenni, hisz nem túl nagy erőfeszítést igényel végigolvasni, viszont számunkra annál tartalmasabb és hasznosabb. Nem kívánom sem átfogalmazni, sem más szövegkörnyezetbe beilleszteni a könyv tartalmát, egyszerűen csak idéznék az ott leírtakból (közülük is csak azokból, amik közveltenül minket, gútaiakat érintenek).

Megjegyezném, hogy akkoriban a Gútaiak elég vehemens természetűek voltak, példa erre az 1845-ös bíróválasztás, amely kisebbfajta fegyveres felkelésbe torkollott, amit csak a Komáromból kivezényelt karhatalom tudott elfojtani..(erről hamarosan bővebben is írunk). Ugorjunk most előre 1848-ra és idézzük a könyvet, abból is két részletet és egy napló idézetet:

Gútán is megkezdődik az újoncok kiállítása, akik a Komáromi várba ke­rülnek, a 18. honvédzászlóalj állományába. Ez a zászlóalj 1848. december elsejétől számcsere következtében az 57. számot kapja és a szabadságharc folyamán végig a komáromi várőrség részét képezi. A várőrségből szer­veződik később a VIII. hadtest. A zászlóalj parancsnoka a megalakulástól kezdve 1849. január 30-ig Janik János őrnagy, majd február 1-től Greskovits Sándor őrnagy. Greskovits 1849. július 2-án elesik a komáromi csatá­ban, ezután Horváth Pál őrnagy - később alezredes - veszi át a parancsnok­ságot és az ő vezetése alatt októberben Komáromban a várőrség többi ala­kulatával leteszi a fegyvert.

A Gútáról besorozott, az 57. zászlóaljban szolgálatot teljesítő honvédek egy részét név szerint ismerjük. Mégpedig azokat, akik 1890-ben, több mint negyven évvel a szabadságharc befejezése után, még életben voltak. Ezek névsorát az alábbiakban közlöm: Tizedesek: Ferbach László, Szabó Dávid. Közhonvédek: Búkor Mihály, Csizmadia János, Csomor Ignác, Dámján (Dómján) András, Fülöp Ignác, Gáspár István, Gogh János, Henczer János, Horváth Ferenc, Horváth György, Jobbágy Mihály, Kovács Mihály, Leczkéry (Leczkési) Mihály, Molnár József, Nagy János, Navratil Ignác, Őszi Vendel, Pataki István, Pászmár (Paszmár) Ignác, Pálovics Ignác, Sipos Dávid, Szabó István, Szabó Ferenc, Tánczos András, Tóth P. Ignác, Vass Antal, Végh Imre.

Szinnyei József honvéd naplójából:

„Január 12. Reggel az ó-várból hordozkodtunk az új-várba; a mint ide érkeztünk 11 órakor már hallottam, hogy délután egy órakor Gútára me­gyünk az ellenséget onnan kiverni; nagy hirtelen azt se tudtuk, hol a fejünk,

azonban lett 3 óra, mire megindultunk. Hidegben hóban gyalogolni nem tréfa dolog; eleinte más bajom nem volt, csak a bornyú (katonai hátitáska A. B.) nyomta a hátamat. Eljutottunk Keszegfalvára, hol vígan voltak a le­gények, de meg nem álltunk Gútáig, hova 9 órára jutottunk el igen fárad­tan. A hideg csak tűrhető lett volna, de a csúszós út és a nehéz teher; ott álltattak bennünket óra hosszat; végre egy Balogh Ferenc nevű szegény emberhez bekvártélyoztuk magunkat, ki jó szívvel fogadott bennünket, adott mindjárt ecetes bab-levest és pogácsát; a gazda lábával már pár éve koldus; feküdtünk sáson; a csontomat reggel fájdítottam csak igazán.

Január 13. Reggel korán keltünk és ettünk burgonya-levest meg kukori- ca-kását; aztán én, Schvéger, Bognár, Váczy kis dobos és Pál Ferenc szol­gánk búcsút véve gazdánktól, elmentünk szállásunkról 8 órakor és álltunk 10-ig a hóban. Ekkor megindultunk Nyárasd felé, hol mint hallottuk, ellen­ségre akadunk. A mars már könnyebb volt, de a bornyúhoz nem szokhat­tam, átadtam Jordánnak. — Délután 1 órakor már Nyárasdhoz közel vol­tunk, midőn a lovas előőrsök hírül hozták, hogy itt van az ellenség s már láttunk is egy párt nyargalászni; ekkor századokba alakultunk, az ellen pe­dig ágyúit igazgatta, midőn az egész zászlóalj tömegben megállt. — Nem sok idő múlva az ellenfél ágyúja elsült, őrnagyunk lebukott lováról, mert a golyó épen a lova fölött repült el, ezután folyvást és sűrűn a mi zászlóal­junkra tüzeltek, midőn a mi ágyúink is megszólaltak; ugyancsak volt buk­dácsolás, eleinte midőn a golyó mellettem süvített el és kettőt le is ütött em­bereink közül, furcsán éreztem magamat, én is le-le buktam, de utóbb ezt is meguntam és állva maradtam; lassanként jobbra huzódtunk, midőn embe­reink nem állhatták ki a sűrű tüzelést, futásnak eredtek; szerte-szét futottak; már azt gondoltam, körülfog az ellenség, midőn azt hallottam, hogy meg­hátrált; a mieink is lassacskán összeszedték magokat és a falunak mentünk, de midőn oda értünk, az ellennek híre sem volt. Sok golyó repült el a fülem mellett ezen első tűzkeresztségben, nem volt csoda, ha megszeppenve le-le buktam előle. - Estve bekvártélyoztak bennünket Nyárasdon egy helyre Pekler, Jordán, Schvéger és Pál Ferenccel. — Az elesettek számát bizonyo­san nem tudom, de láttam, midőn Vörösnek a vállát lőtték meg, egy meg­halt, a kis dobosnak pedig a dobját lőtték el, s ő megijedvén a golyótól hát­ramaradt; egy Hunyady-huszár is elesett; a mi részünkről összesen 3 ha­lott, vagy 4 sebesült. Az ellenség részéről több vasas német hullott el és egy alezredes, kitől egy Hunyady-huszár több húszas pénzt és szép messzelátót vett el; elesett közülök egy tüzérhadnagy is. — A falubeliek beszélték, hogy két hete, mióta a faluban vannak; volt elég pénzük, mert Bécsben raboltak; 6 ágyúval Vásárútnak és Pozsonynak tartottak; a Hunyady-lovasok három falun keresztül űzték őket, de meg nem álltak. ""

A fenti idézetek alapján, talán jobban átérezhetjük az akkori helyzetet és a fenti honvédlistából mindenki láthatja, hogy ismerősei, esetleg családtagjai miként álltak helyt ebben a történelmi időszakban. Akik nem voltak jelen, biztos vagyok benne, hogy miután elolvasták ezt a pár mondatot, másként fognak a megemlékezésre és a megemlékezőkre tekinteni, hiszen mindenki a maga módján hajt fejet az ősei áldozatos cselekedetei előtt.

Minden nemzetnek megvannak a maga hősei és a mai világban, amikor még egyes nemzetek forrongásában ártatlanok lesznek áldozatul, másokat pedig a természet haragja büntet, köszönetet mondhatunk, hogy mi ebben a szép adottságokkal rendelkező városban, milyen példásan megvagyunk egymás mellett…