Bulcsú és Lehel seregei vereséget szenvednek Augsburgnál-955. augusztus 10.

A magyar törzsszövetség elég laza államalakulat volt, az egyes kalandozó hadjáratok kvázi magánvállalkozásként indultak meg a kiszemelt országokba; így aztán 955 során a Taksony által irányított nomádállamból csak Bulcsú dunántúli törzse, illetve Lehel nyitrai kabarjai törtek be a Keleti Frank Királyságba. A csatáról megemlékező német krónikások – pl. Widukind corveyi szerzetes vagy Augsburgi Gerhard – Ottó dicsősége érdekében igyekeztek minél hatalmasabbnak feltüntetni a legyőzött magyar sereget, ezért százezres nagyságrendű hordákról írtak, ám a magyar törzsek feltételezett 25 000 lovasa is elég tekintélyes haderőnek minősült. A kelet felől érkező nomádok a megszokott útvonalat akarták végigjárni – korábban mindig egy Bajorország, Lotharingia és Itália között leírható U alakú utat fosztogattak végig –, ám Ottó úgy döntött, ezúttal elfogja az országában garázdálkodó csapatokat. 

A király az évek során elég tapasztalatot szerzett már őseink harcmodoráról, így aztán elsősorban vértes lovassággal készült eleink ellen, és mindenáron a közelharcot akarta erőltetni. Ottó haditerve ebből a szempontból mestermunka volt, ugyanis a bajor, szász és thüringiai területen fosztogató magyarokat a király seregei – pozícióik által – visszaszorították Augsburg környékére; itt is vívták meg aztán a nyugati kalandozások utolsó csatáját. A magyarok már három napja ostromolták a várost, amikor – Ottó személyes vezetésével – a mintegy 8000 főt számláló birodalmi sereg megérkezett a Lech folyó melletti mezőre. A Bulcsú, Lehel és Súr vezette kalandozók – bár a város bevétele fontosabb volt számukra – augusztus 10-én váratlanul abbahagyták a várvívást, és átvonultak a folyó túloldalára, hogy megmérkőzzenek a királlyal.

Bár a létszámfölényben harcoló nomádok nagy önbizalommal vállalták a csatát, az utóbb mégsem a terveik szerint alakult. Ottó ugyanis – elsősorban Vörös Konrád önfeláldozása révén – rá tudta kényszeríteni a magyarokat a közelharcra, amiben az íjjal és tőrrel felszerelkezett ellenség rendre alulmaradt. A csata pontos mozzanatait ugyan nem ismerjük, de az tény, hogy idővel – vélhetően a magyar vezérek halála, vagy elfogása után – a magyarok megfutottak a vértesek ellen, és szélsebesen elhagyták az országot. Bár a krónikások utóbb mindkét oldalon katasztrofális magyar vereségről számoltak be – és ma is így tartjuk számon a csatát –, ez még úgy sem állja meg a helyét, hogy tudjuk, a vezérek bizony gyászos sorsra jutottak. A magyar csapatok vezéreit, Bulcsút, Lehelt és Súrt Ottó kivégeztette. 

Forrás: Tarján M. Tamás-rubicon/wikipédia

Fotó: wikipédia