Szent István király halála-1038. augusztus 15.

Nagyboldogasszony ünnepén hunyt el országunk első megkoronázott királya, és a hagyományok szerint koronáját, országát és népét a Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánlotta. 

Az ifjú uralkodónak nem volt könnyű dolga, hiszen apja, Géza fejedelem 997-ben bekövetkezett halála után mindjárt szembetalálta magát nagybátyjával, Koppánnyal, aki a szeniorátus ősi szokása szerint – mint a család legidősebb férfitagja – magának követelte az özvegy Sarolt fejedelemasszony kezét és a főhatalmat is. A közhiedelemmel ellentétben, a harc tétje az Árpádok országrésze feletti uralom, és nem a főhatalom volt, a magyar szállásterületek nagy része ugyanis ekkor még a független törzsfők uralma alatt állt. A Dél-Dunántúlt uraló Koppány seregei 998-ban, Veszprém mellett csaptak össze István lovagjaival, és az ütközetet – komoly német támogatással – a keresztény fejedelem nyerte meg. Koppány legyőzése után a fiatal fejedelem befejezte a pannonhalmi apátság építését, és koronáért folyamodott Rómához, melyet Asztrik apát az első millenniumon el is hozott számára. Istvánt az 1000. év karácsonyán, Esztergomban koronázták meg, így – jogilag – megszületett a keresztény Magyar Királyság.

A királyi cím azonban magában nem biztosította a tényleges főhatalmat, ahhoz az új uralkodónak még több évtizedes harcot kellett folytatnia, a honfoglalás után függetlenné vált törzsfők ellen. Az ellenük folytatott háborúkkal párhuzamosan István lerakta a keresztény állam alapjait, amiben legfőbb segítőtársa az egyház volt: Magyarország területén 10 püspökség és 2 érsekség alakult, amivel hazánk önálló egyházkerületet képezett, így – szemben a csehekkel vagy lengyelekkel – függetleníteni tudta magát a Német-Római Birodalomtól. A világi közigazgatás alapját a – talán bajor, mások szerint szláv eredetű – megyerendszer adta, ahol bizonyos területek egy-egy vár fennhatósága alá kerültek, az igazgatásért pedig az ispán felelt. István emellett törvényeket is hozott a fiatal keresztény királyság számára; két törvénykönyvével – melyek közül egy uralkodása elején, egy pedig a végén születhetett – rákényszerítette alattvalóit a megtérésre, a keresztény vallás gyakorlására és a magántulajdon tiszteletére, ezáltal előmozdította a letelepedett életforma elterjedését. 

István külpolitikáját uralkodása kezdetén a Német-Római Császársággal fenntartott szövetség meghatározta, a fiatal uralkodó ennek köszönhette például Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával kötött házasságát és a Koppány ellenében kapott támogatást – de lehet, hogy a koronát – is. István egészen a Szász-dinasztia kihalásáig – 1024-ig – jó viszonyban állt a császárokkal, amit gyermekeinek – a korán elhunyt Ottó, illetve Imre, azaz Emericus/Henrik hercegek – neve is mutatott. 

Mindezzel együtt, a fiatal királyság nem kockáztatta meg a hódító háborúkat, és elsősorban olyan szövetségeket kötött, melyek biztonságát garantálták. Erre szükség is volt, ugyanis a Száli-dinasztia első uralkodója, II. Konrád császár (ur. 1024-1039) 1030-ban hadjáratot indított István ellen, a király azonban mesteri módon, a felégetett föld taktikájával, győzelmet aratott szomszédja felett, és egy időre még Bécset is elfoglalta. István államszervező teljesítményét az is jelzi, hogy a fiatal monarchia – alig három évtized után – képes volt visszaverni Európa legerősebb birodalmának támadását.

István uralkodása a magyar történelem legfontosabb négy évtizede volt, melyről joggal mondhatjuk, hogy megalapozta egy egész nemzet jövőjét: amikor a nagy király 1038. augusztus 15-én befejezte földi pályafutását, az apjától átvett széttagolt, ezer érdektől feszített gyenge fejedelemség helyett egy egységes, szilárd keresztény monarchiát hagyott utódjára, Orseolo Péterre. Bár kétségtelen, hogy a megnyomorított Vazul fiainak hazatéréséig – 1046-ig – Magyarországra súlyos válság nehezedett, mégis elgondolkodtató, hogy a pogánylázadások közepette egyik királyunk sem gondolt arra, hogy lebontsa István életművét.

Forrás: Tarján M.Tamás/rubicon

Fotó: wikipédia