Történelmi évfordulók: a mohácsi csata- 1526. augusztus 29.

A 16. század elejére a török veszedelem már hozzátartozott a Magyar Királyság mindennapi életéhez, legnagyobb részben ez határozta meg az ország sorsát Zsigmond király uralkodása óta. A több-kevesebb sikerrel vívott támadó, majd védekező háborúk még a Balkánon tartották az Oszmán Birodalmat, de a század elején jelentős fordulat állt be. I. Szelim szultán ugyanis elfoglalta Egyiptomot, és a gazdag búzaterméséről, valamint az ott összefutó kereskedelmi utakról híres ország olyan gazdasági erőt biztosított a törököknek, hogy Szelim fia, Szulejmán már bátran elindulhatott Európa belseje felé is.

Ez természetesen először Magyarországot érintette, és 1521-ben elesett a legerősebb déli végvár, Nándorfehérvár. A fiatal II. Lajos király és a főurak tudták, mit jelent ez és készültek a védekezésre. Amikor 1526 elején a magyar hírszerzés értesült, hogy a török had készülődik, a király segítséget kért Európa uraitól. VII. Kelemen pápától érkezett 50 ezer arany, amin zsoldosokat lehetett fogadni (a történelmet nem ismerő dilettánsok hiába hangoztatják, hogy az Egyház cserben hagyott bennünket), és VIII. Henrik angol király ígért segítséget. Ez utóbbi nem érkezett meg, de a királyi seregnek indulnia kellett. II. Lajos a fővezérséget Tomori Pál kalocsai érsekre bízta, akik vitéz katona volt ugyan, de nagyobb hadjáratokat még nem vezetett.

Ezért csak úgy vállalta a fővezérséget, hogy a király mellé rendelte Szapolyai Györgyöt, a későbbi uralkodó öccsét is. A kor szokásai szerint a körülhordozott véres kard nyomán fegyverre keltek az ország zászlósurai, köztük a klérus is, élükön Szalkai László esztergomi érsekkel. De ott volt a hadban a többi főpap is, nagyszámú bandériumaik élén. A csata leghitelesebb leírása Brodarics István későbbi váci püspök leírásából maradt ránk, aki maga is részt vett a csatában, ám sikerült túlélnie. Tőle tudjuk, hogy az ütközet előtti napon a vezérek tudták, hogy másnap életüket kell áldozni a hazáért. Hozzá kell tenni, hogy a törvények csak azt írták elő, hogy a főpapnak, mint zászlósúrnak kötelessége katonaságot kiállítani, de személyesen nem kell megjelennie az ütközetben.

Ennek ellenére nem sok magyar püspök maradt otthon…Brodarics egy érdekes beszélgetést jegyzett fel a csata előtti egyik estén a király sátrában: ,, Voltak, akik a tanácsülés szétoszlása után nagyon átkozták a csata tervét, melybe ilyen fejvesztetten szándékoztak belefogni, többek között Perényi Ferenc is, a váradi püspök, aki tréfás kedélyű ifjú volt, és olyan biztos irállyal rendelkezett, hogy a mieink közül talán Zalaházi Tamás veszprémi püspökön kívül senkit sem mondhatnék előbbrevalónak… Ugyanis, mintha előre tudta volna, ami azután bekövetkezett, mindazok megdöbbenésére, akik ott voltak, azt mondta a királynak: azt a napot, amikor majd megvívják a csatát Tomori Pál barát vezetésével (mivel hogy így határoztak), a Krisztus vallásáért megölt húszezer magyar mártír emlékének kell szentelni!! (Akkor még nem haladta még a hadsereg ezt a számot.)

És hogy majd az ő úgynevezett kanonizációjuk ügyében a kancellárt kell az örök városba küldeni, ha ugyan életben marad, mivel a pápa és a szentatyák jól ismerik őt római követjárásai korából. Bárcsak ne az igazat jövendölte volna ebben a dologban! A fiatal váradi püspök jól látta a bekövetkező tragikus eseményeket, mert 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatatéren valóban ott veszett a nemzet színe- virága. A világi főurak nagy sokasága mellett halva maradt a csatatéren Tomori Pál kalocsai-, és Szalkai László esztergomi érsek, főkancellár. Meghalt Perényi Ferenc váradi-, Paksy Balázs győri-, Csaholy Ferenc csanádi-, Móré Fülöp pécsi- és Palinai György boszniai püspök is. A pásztorok tudták, hogy ha kell, életüket is kell adniuk juhaikért.

(sj)

Fotó. wikipédia