Vasárnapi útravaló- A gútaiak hite és helytállása

Más ilyen falu, azt hiszi, joga van ahhoz, hogy büszkeségében, és tradíciói alapján városnak tartsa magát. Gutának ez kevés. Guta maga a nemzet. Ha a község közügyéről esik szó, ezt így mondják: a nemzet ezt vagy azt kívánja. A nemzet így határozta. Ezen, persze, Gutát kell érteni. A gutai nemzetet. Ezer év óta ott soha, egyetlen törvényt se tudtak végrehajtani, ha a nemzetnek nem tetszett. Gutának mindig volt annyi esze, hogy kijátsza a paragrafusok görbe kacskaringóit. Ellenben a községi közgyűlés ma is, ezer év óta úgy esik meg, hogy a bíró föláll az elnöki székben, keresztet vet és ünneplő hangon megszólal: — Dicsértessék a Jézus Krisztus! És a nemzet, a közgyűlés tompán fölmorajlik. — Mindörökké, Ámen.

A biró folytatja .— Megnyitom a közgyűlést. Csak akkor kezdődik a tanácskozás. Semmi a világon nem mutatja jobban ennél a gyönyörű magyar falu népénél, mennyi életerő, mennyi eszesség, jóság és becsület van a magyarban! Ezer esztendő óta magamagát kormányozza s a papja vezeti. Hogy milyen bölcsen, bizonyítja az, hogy az ezer év előtt elfoglalt negyvenezer katasztrális hold termőföldjéből egyetlenegy arasz se jutott eleddig se idegen kézre és egyetlen szülöttje se Amerikának. Vagy az, hogy volt olyan papja, a ki száz esztendeig egyfolytában volt Gután plébános. Huszonhat éves korában került Gutára plébánosnak és ott halt meg százhuszonhat éves korában. Unikum a kerek világon. Aki ezt a népet megismeri, aki magyar szívvel nézi, az meg is szereti és el nem tud válni töle soha. Ha beamter volt, szántóvelővé válik, ha nyughatatlan, megpihen. A kis magyar alföld megejtő varázsa, a nádasok, ingoványok, füzesek, a verőfényben ringó kalászok, a messzi vándorló, feleselgető harangok úgy odakötik a lelket ahhoz a bűbájos világhoz, hogy aki ebbe a fénykörbe kerül, onnan többé ki nem szabadul. Magyarrá lesz. Szabad a lelke, de elszakíthatatlan kötelékkel oda fűzött rabja a földnek. Nem ilyen volt-e a magyar mindig, mindenütt? Mialatt Komárom vármegye másik felén, a Duna túlsó partján a vörös haramiák fojtogatták a becsületet, azalatt Guta és környéke széles síkjára a cseh lakájhad telepedett. Ez is ezeréves hagyomány. Valahányszor bajba jutott a magyar, a cseh mindig tüstént itt termett, segíteni — az ellenségnek.

 (Madari László, 1921-23, majd 1932-39 között a községi bíró)

A vitéz csehek hamarosan elhatalmasodtak az árulástól lefegyverzett magyarságon. Betiltották a magyar szót, a magyar fölírásokat, a magyar nótát, még a Szent István, napi ünnepi körmeneteket is. Pedig az ott, a megvíhatatlan Komáromban, az nemcsak egyházi, de nemzeti ünnep is. Aztán megyegyűlést tartottak. A csehek! A komáromi megyeházán! Várjon mit gondolhattak a Nádasdyak, Esterházyak, Ghyczyek, a Kürthyek és a Sárközyek a másvilágon, ha erre a groteszk képre letekintettek? Nem szóltak, nem mennydörögtek-e le az aranyrámás képekből? A kik a fegyvertelen és védtelen magyarsággal szemben, amelyet elárultak, megcsaltak és kifosztottak, egyszerre ilyen bátrakká lettek! Akik mindent tudtak vele tenni a háta mögött, csak vitézi viadalban, hősi tornában, véres harcban, szemtül-szembe legyőzni- - soha? Most legkevésbbé. Sírba szállt nagy őseink helyett a leckét a gutai plébános adta meg nekik. Tisztelet adassék derék hevének: Palkovich Viktornak hívják. Megfelelt a nevének: győztes lett most is. Különben is ékes beszédű ember és a legtökéletesebb pap, akit valaha ismertem. De most, talán a gutai nyolcezer minden ősének a lelke, az ezer év minden emléke, a gutai televény minden varázsa és az egész magyar nemzet minden keserűsége az ajakára tolult és ugy zúgott a csehek felé, mint a gutai harang kongása. Komoran, vádolóan és lélekforralón.

 (Palkovich Viktor plébános)

Rászegezve tekintetét a cseh zsupánra, emelt hangon így végezte be beszédét: Betiltják nemzeti és egyházi ünnepünket! Mi jogon? Nem engedik, hogy első szent királyunkat és örök Istenünket hívjuk segítségül! Tán félnek még az imádságunktól is? Tán a lelkiismeretük rémképeket lát ott is, ahol mi csak irgalmat, csak jóságot , és igazságot, csak Istent keresünk és találunk! Vegye tudomásul, zsupán ur, hogy mi magyarok voltunk, magyarok vagyunk , magyarok fogunk maradni, ha a fejük tetejére állanak is! És kiküzdjük nemzeti jövendőnket s a nagy leszámolás igazságtételét! a zsupán izzadt. Éppen ezen a gyűlésen kellett kiosztania a Csaszlau tájékáról összeszedett cseh tisztviselőknek a prágai kormány kinevező okmányait. Kínosan sanyargatta a kezében lévő iratcsomagot s végre is dadogva és zavartan osztotta ki az okmányokat a hívei között. De titokban a gutai papra pislogott, mialatt néhány szónyi rövid klauzulával toldotta meg a prágai okmányokat. Ki kell azonban jelentenem a tisztviselő uraknak, úgymond, hogy ez a megbízatásuk csak ideiglenes . . . Ideiglenes. Reméljük. A gutaiak, a magyarok föllélekzettek. Aztán elmosolyodtak. Értjük.

Drága magyar földem, gutái fekete tarló! Áldja meg az az Isten, a ki minket soha el nem hagy, minden kis rögödet, minden dolgos kezed! És nagyszivü, aranyszájú, lelkes papodat! A ki a gyász és a siralom mai könyes és véres napjaiban úgy áll a magyar nemzet joga, igazsága, vagyona, erkölcse és hagyománya mellett, mint Guta. Mint a gutai nemzet. Erősen, elszántan és méltóságosan, mint a kőszikla. S rendületlenül, mint maga — a Hit!

(A gutaiak. irta Lőrinczy György.-Budapesti Hírlap, 1919. november 28.)