Vermes Balázs a Suttógónál – II. rész

Helló, emberek!

Ott folytatom, ahol legutóbb abbahagytam. De hol is hagytam abba? Jah, most visszanéztem. Augusztus 28-án délután írtam, hogy felmegyünk a hegyekbe. Pont, mint a nótában... Tudjátok: A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe :). Azóta már sok minden történt. Mindenem fáj, zúzódásaim, horzsolásaim és mindenféle fájásaim vannak. :) Na jó, nyavalygok itt nektek, de belekezdek.

Tehát ott fejeztem be, hogy tervezték, felvisznek engem a fenyvesekbe. Ám előtte még, mivel olyan baromi forróság volt, felkéreckedtünk Montyhoz, akinek nagyon jó kis medencéje van, hogy egy kicsit megmártózzunk és bolondozzunk. Igenjó a kilátás onnét, tisztára milliomosnak éreztük magunkat, valahogy az érzés úgy adta magát. Amikor kilubickoltuk magunkat, felkerekedtünk öten, hogy bejárjuk egy kicsit a környéket. Már, ha a negyvenöt perces autóút fel a hegyekbe környéknek számít. No, ott megálltunk egy kis kocsmánál, ahol mindig élő zene van. Legalábbis legtöbbször. De mi kifogtuk azt a napot, amikor a zenekar éppen nem volt elérhető. Merthát már miért is ne. Alig lézengett ott pár ember, néhány ötvenes pali meg nők ücsörögtek ráérősen. Bár maga a hely nagyon szép. Megittunk egy sört és továbbálltunk. Egy bárféleséghez jutottunk. Na, amit itt láttam, attól eldobtam az agyam. Ötdolláros belépő után leültünk, zenekar élőben játszott. És hát idős, hatvan feletti férfiak és nők úgy táncoltak, hogy azt odahaza páran, fiatalabbak is megirigyelhetnék. De csak ők! Fiatalok nem is voltak eleinte. Tök érdekes volt. Mert két szám között rövid szünetet tartottak, néhány másodperceseket, ilyenkor mindig leültek, majd amikor a banda újra rázendített, ismét a parketten ropták. Gin-tonikot fogyasztottam, és mivel a lányok vittek el ide, meghívtam őket egy italra. Majd’ harminc dollárt hagytam ott. Kicsit másak itt az árak. Itt el tud illanni a pénz sec-perc alatt. Egy két-három deci sör ára is 5 dollárba kerül. A hely egyébként a tipikus amerikai kiskocsma, tiszta country-stílus. Nagyon jó hely! Hatalmas tér van táncolni. Mi is sokat táncoltunk, remek táncosok voltak. Ám igazán egy nálam jóval idősebb nőn akadt meg a szemem. Amit leművelt, azt egy életre megjegyeztem. Az a negyvenes nő szerintem simán elmehetett volna egy klipbe rázni a seggét, meg bármijét. A huszonéves csajok a ’pichanadrágjukban’ csak úgy pislogtak volna. Döbbenet volt. Ő persze összeakadt egy térdig érő fehér zoknis, cipőben, rövidgatyában, baseball-sapkában lévő fickóval és azzal rázták. Amúgy tök általános, hogy kovbojkalapos fickók vannak jelen. Mindenkin az volt. Meg persze western-csizma, a nadrágzsebből kikandikáló bicskával. Akik meg pick-upokkal jönnek. Jóformán mást se látni, csak pick-upot. És különféle korosztályt. Olyan érzésem van, hogy itt mindenkinek van autója. Szerintem van is. Még az ötéves kiskrapekok is szinte kocsival járnak. Elég az hozzá, hogy kirúgtunk a hámból.

Másnap aztán folytatódott a lovakkal való munka. Megint eljött Monty, aki tanított egy kicsit. Egyébként minden nap van ilyen foglalkozás, kivéve vasárnapot, akkor szabadnap van.

Szombaton este barbecue-partit tartottunk itt, a bunkhouse-ban, ahol lakunk. Tizenvalahányan összejöttünk sütögetni. Na, elég az hozzá, hogy ezek olyan mennyiségű kajához vásároltak össze hozzávalót, amiből egy kisebb esküvő is simán kijött volna. Mondom is nekik, hogy elfogy-e ez a kajamennyiség, mire rávágták, persze. Hát nem fogyott el. Mindegy is. Vettek ki tudja hány csomag chipszet, három karton sört, néhány üveg tömény alkoholt, meg hot dognak és hamburgernek valót és mindenféle szószokat. Itt meg kell jegyeznem, hogy nagyon jó volt a hamburger. Nem ettem olyan túl sok hamburgert, de állíthatom, felettébb ízletes volt. Borjúhúsból készült. Fincsi. Ott az egyik srácnak, éppen másnapra esett a szülinapja, így hát muffin-tortát kapott. Jól éreztem magam, végigbeszélgettük az estét. Kár, hogy nem volt velem a gitárom, mert akkor még jobb lett volna. Lehetett volna a tűz mellett énekelgetni.

Volt ott egy tűzoltó srác is. De ő meglehetősen fiatal. Mennyi lehetett? Hát úgy húsz-huszonegy éves, de már akkora dolgokat vitt véghez, hogy ihaj. Mesélt dolgokat, hogy hol és hogyan oltott tüzet, hogy ott volt egy hatalmas erdőtűznél is. Komolyan nyomja az ipart. Tök sokan összejöttünk. Meglepődtem, hogy ezek összejárnak. Gyakorlatilag minden hétvégén van valami. Mikor szedelőzködtem aludni, akkor az egyik csaj megkérdezte, nem zavar-e ez a hangos zene, mire szemrebbenés nélkül, némi gondolkodás után rávágtam, hogy egy hónapig. (Ugyebár azt hittem, azt kérdezi, meddig maradok...). Miután megbeszéltük, mit is kérdezett valójában, már tudtam válaszolni valami értelmeset is. Úgyhogy továbbra is nagyon jókat beszélgetek angolul. :D

Vasárnap (augusztus 30-án) voltunk floatingolni. Na, ha nem tudnátok, mi is az a cudálatosz dolog, akkor elmesélem. Mert az is kész sztori, csak győzzétek olvasni. Naszóval ez olyan cucc (igen, ez szakszó :D ), hogy fogsz nagy kerékgumikat, mint amilyen a kamion kerékbelsejében is van, és azt felviszed magaddal a folyó mentén kocsival a hegyre. Majd pedig, amikor elértél egy magasságot, szépen ráengeded a vízre, és huss, máris csúszol lefelé. Iszonyat nagy élmény! Figyelem, itt az ’iszonyat’ jelzőre kell figyelni. J Nagyon jó volt egyébként. Jól össze is törtem magam. Merthát itt azért elég sekély a víz, néhol csak bokáig ér. És amerre vezet, az csupa nád, meg fákkal övezett ösvények, szinte úgy kellett keresztülverekedni magunkat. Kövek vannak meg minden nyavalya. Aztán megint rá a vízre. Szépen így ereszkedsz le mintegy 4-5 kilométert majd’ négy órán keresztül. Néha magadat kell hajtani, mert hát visszafelé folyt a víz. Igaz nagy meleg volt, de aztán jött a szél és kezdtünk fázni rendesen. Az egyik srác pedig úgy leégett, hogy azt elmondani se lehet. Ha létezik olyan, hogy rákvörösre sülés, akkor ő annak a mintapéldánya volt. Olyannyira leégett, hogy képtelen volt felvenni magára a ruhát. De én sem panaszkodhatok. Egy kisebb zúgónál, ahol jól megindul a víz, egyszercsak megfordul velem a vacak, s a víz alatt egy nagy kő volt. Amit nem láttam, de ha láttam volna, se tudtam volna mit csinálni, mert erősen vitt a víz. Na, most teljes mértékben ehhez a kőhöz zuhantam a farokcsontommal. Azt hittem, ott halok meg. Vííígem volt pajtás! Alig tudtam aztán járni. Már valamivel jobb. Ám ez még mind semmi. Mert egyébként a bal kezemen is van egy sebhely, a bőr lejött. Mert akkorát estem a lóról, hogy hihetetlen. Lovaglás közben épp a kalapomért nyúltam, amikor a ló elkezdett bakolni. Aki esetleg nem tudná, a bakolás az, amit a rodeókon látni, tehát, ahogyan a ló dobálja magát. Na és ő ezt nagyon tudta csinálni. Így végigugrándoztunk egy betonkemény apró kavicsos úton. Amikor úgy fél percet így ugrált velem, azt se tudtam, mit csináljak. Mert amit otthon szoktunk csinálni, na, az itt nem működött. Egy méter magasra dobálta fel magát a ló. Döbbenet volt. Aztán jött a tető. Illetve mi közelítettünk felé. Mondom magamban, ha e tető alá kerülök, ami olyan magasságban volt, mint a fejem, akkor a fejemet teljesen szétszaggatja. Kicsit kihajoltam oldalra, ekkor a ló elindult ellenkező irányba, kibillentem az egyensúlyomból, kicsit fickándozott és leestem. Jó szarul estem. Lejött a hátamon a bőr, de úgy, hogy nem tudok a hátamra feküdni, mert annyira fáj. A hasamon alszom. Valami izom is megsérült a vállamban, és a könyökömbe is valami beléállt. Nem tudom micsoda, de nem tudom rendesen behajlítani. Na, mondom, megérkeztünk. Most, hogy így visszaidézem, már azért sokkal jobb, mint volt. De ez még semmi! A nyereg rettentően dörzsöli a lábamat. Mert az első nap elkövettem azt a hibát, hogy nem vettem fel semmi védőszerelést. Nem volt lábszárvédőm. És akkor csak megjelent Monty, hogy menjünk lovagolni. Mondom, jóvan, de közben éreztem, hogy marhaszar a lábamnak, de hát, ha menni kell, hát menni kell. És akkor lejött róla a bőr, ami azóta is foszlik, hiába használok lábszárvédőt. Nem segít. Nem tudom, mikor fog elmúlni. Szóval a térdemből is leszedte a bőrt, az ujjaimon is vannak ilyen horzsolások. Úgy kelek fel, mint egy nyolcvanéves öregember. És úgy is fekszem le!

Hétfőn, augusztus 31-én, magához hívott Monty vacsorára. Legalábbis azt vettem ki abból, amit mondott. Fel is mentünk, tényleg vacsora volt. Csak nem nekünk. Hanem a szarvasoknak. Na, mondom, jó lesz ez. Egy órán keresztül etettük a szarvasokat, és Monty említette, hogy minél többször fogjuk ezt csinálni, hogy megszokjanak engem ezek az állatok, kellett is beszélnem és mozognom. Azt mondta, pár hét és már én is közéjük mehetek. Vacsit persze én nem kaptam. Viszont helyette oroszlánt kerestünk. Illetve, nem is annyira. Mert ott nincs oroszlán, de ők a pumát lion-nak mondják. Szóval pumát kerestünk. Tudták, valahol a kicsinyével a környéken portyázhat. Merthogy Montynak levadászott egy szarvast. Őt nagyon megérintette, mintha a gyerekét veszítette volna el, úgy a szívéhez nőtt az a jószág. Nagyon félti őket.

Zajlik az élet. Haladok a lovaglással is. Aminek nagyon örülök.

Elmentünk Solvangba is. Ez egy dánok által épített kis város. Olyan, mint Disneyland. Rengeteg a turista. Kis házak, kisvárosi hangulat, de hatalmas élet zajlik benne. Mondjuk, amúgy sem unatkozom, mert mindig van valami, mindig elhívnak magukkal a többiek. Folyamatosan valakikkel vagyok. Vagy focizni, vagy röplabdázni hívnak, vagy lemegyünk a tengerpartra. Nem igazán mondják el nekem. Hagyom magam meglepni. Mindig utólag közlik. Aztán persze, lehet, hogy előtte is szólnak, csak nem értem. De iggen jóóó! Talán sose volt még ilyen jó. :D

Ma, azaz szeptember elsején kezdtem a lovasíjász-képzést, már három lóval szoktattam az íjat. Teljesen jól voltak vele, úgyhogy abban is haladunk. Nemsoká a nagy lovardában elkészítünk egy céltáblát, amire lehet lőni és gyakorolni.

Folyt.köv. Na, puszi!

-lejegyezte Borka Roland