Történelmi évfordulók: a nándorfehérvári diadal- 1456. július 22

1456 nyarán a szultán elszánta magát Magyarország meghódítására, márpedig Magyarország kulcsa Nándorfehérvár volt. Egy Buda elleni támadás során a Dunán keresztül lehetett biztosítani a megfelelő élelmiszer utánpótlást. Nándorfehérvár nélkül a szultán kockáztatta volna egy ilyen hadjárat sikerét, hiszen a folyó lezárásával seregét könnyűszerrel kiéheztették volna, emellett a város elfoglalása jóval több előnnyel kecsegtetett, mint mondjuk egy erdélyi betörés. Nem véletlen, hogy az 1521-es, sikeres török ostrom később a magyar védelmi vonalak összeomlását eredményezte. A Nándorfehérvárban rejlő lehetőségekkel II. Mehmed is tisztában volt, ezért 1456. július 4-én ostrom alá vette a Száva és Duna találkozásánál fekvő várat. 

Hogy a magyar felmentő seregek bejutását megakadályozza, a szultán arra utasította Baltoglu admirálist, hogy 200 hajóból álló flottájából állítson hajózárat a vártól északra. Mehmed és alvezérei azonban komoly mulasztást követtek el azzal, hogy nem szállták meg a Duna és a Száva szemben fekvő partjait – erejük pedig lett volna hozzá –, így aztán Hunyadi seregei kiépíthették állásaikat, naszádjaikkal és szerb dereglyék segítségével pedig július 14-én javarészt megsemmisítették a Baltoglu-féle hajózárat. 

A fejlemények nyomán a szultán július 21-én döntő rohamra szánta el magát, és a támadás során seregei kis híján megkaparintották a várat. A legenda szerint a hadiszerencsét Dugovics Titusz hősiessége fordította meg, miután a mélybe rántotta a lófarkas zászlót kitűző török katonát. Nem tudni, hogy a történetnek van-e igazságalapja, vagy egyszerűen a védők elszántsága törte meg az oszmán rohamot, mindenesetre Szilágyi és Hunyadi csapatai július 22-én reggelre megtisztították a várat és a várost a támadóktól. 

Mehmed ezen a napon újabb rohamot akart indítani, de a döntő összecsapást végül a véletlen idézte elő: történt ugyanis, hogy Kapisztrán fegyelmezetlen csapataiból néhány keresztes vitéz a török tábor szomszédságából nyilazni kezdte az ellenséget. Példájukat egyre többen követték, többen átkeltek a folyón is, hogy a nyilazók segítségére legyenek. A szpáhik és janicsárok pedig lassan hadrendbe álltak, hogy szétverjék a támadókat. Kapisztrán meg akarta akadályozni az összecsapást, ezért hamarosan csónakba szállt, ám kísérlete fordított eredményt ért el: katonái tévesen úgy vélték, a szerzetes támadásra buzdítja őket, ezért hamarosan követték példáját, és átúsztak-eveztek a Száván, hogy összecsapjanak a törökkel.

Kapisztrán látva a keresztesek elszántságát, most már maga vezette rohamra őket. II. Mehmed a ruméliai lovassággal próbálta szétverni a kereszteseket, ám ezzel döntő hibát vétett, őrizetlenül hagyta a tüzérségét. Hunyadi János észrevette ezt; élt az alkalommal, kitört a várból, és egy lovasrohammal elfoglalta a török  állásokat. A meglepett topcsiknak arra sem volt idejük, hogy hasznavehetetlenné tegyék ágyúikat, így hamarosan a törökök azt tapasztalhatták, hogy a frontális támadás mellett ágyútüzet kaptak a hátukba. Rövid öldöklő csata következett, melyben a fanatikus keresztesek és a várvédők felmorzsolták a támadókat, és megfutamították őket. 

Mehmed az arcpirító vereséget követően még aznap este döntött a visszavonulásról – állítólag csalódottságában véget akart vetni életének –, és hangzatos tervei ellenére a világ akkori legerősebb seregével vesztesként távozott Nándorfehérvár alól. Az 1456. július 22-én kivívott győzelmet egész Európa kitörő lelkesedéssel és megkönnyebbüléssel fogadta, a pápa az örömhír érkezésének napját – augusztus 6-át, Urunk színeváltozásának ünnepét – főünneppé nyilvánította, és a déli harangszóhoz hálaadó imádságot rendelt.

Forrás: Tarján M. Tamás/rubicon